Életleltár

Hamerli Éva természetes személyként 25 éves pedagógusi, majd munkanélküli időszakot törölve, 10 éves fizikai munkásévek valóság-fikció turmixaként íródott 25-6 könyv demója. Love storyba csomagolt szoció tartásaként, az Életleltár c. hangos könyv blogomban 2016 nyarától havi főesemény(ek)re írt fejezet(részlet)hez csatolt régebbi könyvbemutató. Régebbi tervezetem szerint a blog tartalmaz(na) Verset mond a szerző és Énekel a szerző linkeket is, melyek alatt a bemutatott könyvrészletben hallható vers-/énekrészlet teljes változatának audio változatát tölteném fel. Köszönöm a lehetőséget, Mindenkinek további sikeres és szép napot kíván H.É, írói Christina Buhela/C.B./CHEB/Buhela

C.B.: Újra újélet c. könyvének záró fejezetéhez

 

Van értelme

Ha van kiút, emberi segítség,

Feladni abszolút értelmetlenség.

Rosszban jót találni mindig lehet,

Ha te is akarod, igazértelemmel.

Csak meg kell találnod a kulcsot,

Mely életed során nyitja az ajtót.

Ajtót, a boldogsághoz vezetőt,

Hogy érezhesd mindig az erőt!

 

(A fejezet készül)

Pályázati alap3 (C.B.: Újra újélet c. könyvéből)

Élni akarunk!

 

Mikor is kezdődött? Ki tudja, kit érdekel már.

A mának élve, holnapra alig gondolva mi vár ránk?

Hajtunk szegényen, gazdagon, időt már nem is nézve,

Közben feledjük, mit is jelenthet maga az igazi, őszinte élet.

 

Pár hét telt el a bárányhimlős gyermek iskolába rohanása óta, már mindenki feledte azt a viharos délutánt.

Krisztának is csak akkor jutott eszébe, amikor a porta előtt folyt a korunk csúfságainak miértje keresés. Péntek lévén, már-már természetesnek tűnt a délutános ügyeleteseknek, hogy egy-egy nebuló mindig marad, nem tud időben érkezni a szülő.

-      Legalább ma tartanák be az elviteli időt, igaz? – Értette meg a fiatal lányokat, Kriszta. – De ha gondoljátok, én is pedagógus vagyok, nyugodtan…

-      Nem, nem, nem, dehogyis. Ügyeletesnek kell átadnia az utolsó gyereket.

-      OK. Végül is, a portás is csak azután ellenőrizheti a villanyokat, a bezárt ablakokat, ha már egyedül van az épületben.

-      Na, nézzétek, már megint sztrájkolnak – lapozgatta a napilapot, Rita. – Most nem az oktatásért, nem is a bkv-sok, egészség… de, az egészségügy, hisz most a mentősöknek telt be a pohár.

-      Ja, megint egy be nem váltott ígéret.

-      Azzal mindig teli a padlás, nem szoktátok meg? Hisz nekik is meg kell élni valamiből, valahogy.

-      Nekik? A mentősöknek?

-      Nem, hát… nem mondhatom most ki a gyerekek előtt.

-      Ja, azt hiszem, már mindent értünk. Te meg mit találtál, Petike?

-      Nézd csak, Joli néni, ezt már el tudom olvasni! Valaki be is keretezte. >>Az Európai Bizottság Magyarország Kormányát Európa-ellenesnek minősítette.<<[1] Tagolta a szavakat, hangsúlyozta a mondat végét, Petike.

-      Hát ezt meg hol találtad? Elkérhetem? – Állt 007es helyett 00lányszakasz kitérő útja után Kriszta a gyermek mellett. – Bocs, de a füzetemből eshetett ki.

-      És ez meg minek neked? – Mosolygott, Rita.

-      Ha nem is tartozik a megélhetés kategóriához, de legalább lazít a másik dimenziós utazásomhoz minden olyan információ, mellyel próbálom megérteni, megértetni olvasóimmal a hogyan és miként is él a XXI. század embere, veszítve emberi értékéből.

-      Hát, ez nekem most egy kicsit … hogy is mondjam, hogy ne bántsalak meg?

-      Csak őszintén. Inkább egy őszinte kritika, mint hazug negédesség.

-      Pedig manapság – csatlakozott az addig csak tanári körben vitapartner – jobban jársz, ha megszokod az alakoskodást, az álarcot.

-      Jó, hogy mondod, Imre. Akkor nálatok is erre számítsak?

-      Nem hallottad, hogy a jelenlevők mindig kivételek? – Kacagott az alsósok tündérkirálynője. – Jó, csak viccel… de nem is vicc, Kriszta. Ne vegyél mindig mindent olyan komolyan – paskolta a nővére korabeli portásnőt. – Lényeg, ha nincs fix aranyesőd, nem sokáig húzhatod valamilyen ügyeskedés nélkül.

-      Hát ezt tapasztalja pár generáció – rándult meg Kriszta szája. – Na, de ha nem bánjátok, ki tudja, meddig kell még várni. Tán nem lesz gond, ha most nem várom meg azt a bizonyos ...

-      Menj csak, annál előbb végzel te is.

-      Akkor felmegyek, mielőtt a szokottnál több lesz a túlóra. Nincs kedvem magyarázkodni – fejezte be Kriszta a megnyitott híranyag fájlok közösségi oldalra megosztását. – Nem is érdemes az ilyen vérlázító infókkal foglalkozni most.

-      Mit találtál?

-      Milliós havi nettójával sejthetitek, mikor áztatja be száraz kenyerét mézes tejbe?

-      Azok még a macskájuknak is luxus kaját, hacukát biztosítanak - lesték el a várakozó ügyeletes tanerők, Kriszta néni záró pillanatait.

-      Ja – kapcsolta ki a laptopot, Kriszta. – Azért a családi milliós bevétel mellett szegény százezres nyugdíjas most elvárja az esélyes tizenharmadik havit is. De ezt már inkább csak magamnak mentettem el. – Állt már a lépcsőkorlátnál. – Szegénykém, ő is élni akar – mart a gúny. – Mit számít, hogy azok az utcára került, házukat elvesztett adósok is ezt akarták.

-      Mi ezen itt, most tuti nem változtathatunk. No, akkor én meg felhívom a szülőket – kereste Rita noteszában a szülő számát.

-      Parancs – adta át Ritának a porta telefonját, Kriszta. – A csudába! Tán elcsípem még a végét – nyomkodta mobilját, a hírek felvételéhez.

>>„Pesszimisták a magyarok. 100 ezer emberből 19en lesznek öngyilkosok…”<<[2] Visszhangozta a lépcsőház.

Hogy érdekli a hírszerkesztő válogatása a portást, a tények hangereje igazolta.

>>”Az adatok szerint a középkorú férfiak a legveszélyeztetettebbek. Az Unió tagállamaiban összesen 4,9 millióan haltak meg, közülük 58 ezren lettek öngyilkosok 2014-ben. 77 százalékban, azaz tízből nyolc esetben férfiak követtek el öngyilkosságot, az így elhunytak 48 százaléka pedig 40 és 65 év közötti volt.”<<[3]

„Hát ezek a gyerekek remélhetőleg később se gondolják, érzik másképp.” Nézegette Kriszta az ablakzárástól visszatérve a falakon ragyogó legújabb tanulói rajzokat. „A színek, a vonalvezetések mögött lehet kérdőjel, de semmi szín alatt életvitalitásra vonatkozóan.”

-      Kriszta, mi már megyünk! – Kiáltott fel Rita.

-      Mentek? – Trappolt lefelé Kriszta, magát is meglepő gyorsasággal, lépcsőfóbiát csak korlátfogásra csökkentve. – Hu, ezt elszúrtam?

-      Te? Mit is?

-      Nem vártam meg az utolsó szülőt, és most…

-      Nem történt semmi, Krisztikém.

-      És mondta az anyuka, miért jött ilyen későn? Rá ugyan nem jellemző, hogy ilyen sokáig…

-      A papa jött, ráadásul épp hogy sikerült megúsznia egy balesetet. Cefetül kivolt. Nem elég a feleség vetélése…

-      Micsoda?! – Lepte meg Ritát Kriszta szirénája.

-      Nyugi, Krisz. Rosszabb vagy, mint a gyerekek. Hogy húzhatod fel magad ennyire? Nem is mondom…

-      De, de, de, OK. Leállítottam magam, csak…

-      Szóval, a lényeg: A megállóba gázolt egy gazdag ficsur. Amikor kiszállt a kocsiból, nem a halott, a kocsijában jajgató sérült érdekelte, hanem a véres foltok, azokat törölgette a mentők hívása helyett.[4]

-      Nem mondod – kereste Kriszta a pontosító infót, laptopján. – És milyen vetélésről beszéltél?

-      Tudod, aki itt volt, amikor felszaladt a kis Zalán bárányhimlős öccse.

-      Ne, ne, ne – terpesztette ujjait a pipacsvirágból mészreklámra váltó Kriszta. – Ugye, most nem azt mondod, hogy megöltem egy kisbabát?!

-      Ugyan már, Kriszta! Ez már tényleg süketség. Nehogy most magadat hibáztasd. Azzal az anyukával kellene elbeszélgetni, aki ha egyedül is neveli a gyerekeit, de behozta a közösségbe a bárányhimlős gyerekét – próbálta nyugtatni a portás nénit, Rita. „Még jó, hogy nem mutattam meg neki a napokban energiaitalok túladagolása miatt meghalt tini[5], vagy a pár órája olvasott, negyedik emeletről kizuhanó kistarcsai hároméves kisgyerek esetét[6], akik szintén élni akartak, tán nagyon is nagybetűs életreménnyel. Csak épp hiányzott a megfelelő időben, helyen adott, kapott figyelmeztetés, védelem saját maga ellen tervezett vakmerőségével szemben, a vészhelyzet felismerése.” Kattogott Rita agya, szánalom mosollyal figyelve a párhetes meggondolatlanságból eredő, valóban gyilkosságnak is mondható eseten rágódó kolléganőt, anyát, nagymamát.

-      Pedig hogy örült, megfiatalította a szíve alatti új élet. Még a vírust is leküzdötték, és most… - gyülekeztek Kriszta szemében a könnyek. – Egy ember, egy nő figyelmetlenségével, egyedül saját problémáján siránkozó anya egoizmusával már nem tudtak harcolni – csorgott arcán a múlt veszteségének vádjával fűszerezett, együtt érző fájdalomgyöngy. – Szia, Ritám. Legyen neked szebb az estéd, éjszakád – nyitotta ki az ajtót kolléganőjének.

(A történet előzménye, folytatása, befejezése Szerző: Újra újélet c. könyvében olvasható)



[1] Forrás: 2017. május 17-i Lokál Újság melléklet 3. oldal

[2] Forrás: MFm Hírek – 2017.05.18.

[5]http://faktor.hu/faktor-koffein-del-karolina-halal-iskolas-fiu

[6] http://www.origo.hu/itthon/20170520-kistarcsan-kizuhant-egy-3-eves-gyerek-az-ablakon-negyedik-emeletrol.html

Irodalmi palyazatalap/2 (C.B.: Újra újélet c. regényből)

Embernek születtél?![1]

 

Évmilliókkal ezelőtt, az állat felegyenesedett.

Azaz csak egy, megunta görnyedését – az ember.

Évszázadokon át vívta csatáját a szebb jövőért,

Építette a civilizációt, jóra nevelve gyermekét.

De mikor és hogyan, nem tudni, jött a fordulat:

Emberből állat lett, emberségesebb lett az állat.

Értést-érzést többet ismer ma már az állatvilág,

EMBER, emberfaj, mi történt? Rútul megbuktál!

 

Már vagy negyedszerre ismételte az >>…összehoz minket<< rádióállomás az ikszes tehetségkutató egyik szervező, vagy a divatos státusszal, szerkesztő rezidense bakiját.

-      Bocsi, Bochikám, de abszolút egyetértek Danival – osztotta meg a falakkal Kriszta, azonnali reakciójának indítását. „Mert, ahogy Dani is mondta, mindenki volt kezdő, emberből van a legbénább debütáló is. Emberként követi el hibáját, aminek kritikáját vagy elfogadja, vagy nem. Hogy miként is dolgozza fel a nem épp sikerélményt, az nem csak attól függ, hány embernek, s milyen mélységben ártott bukfencével. Nagyon sokat segíthet, vagy épp árt, a kudarcot fogadó hozzáállása.” Folytatta azért magában az évtizedek óta befutott együttes gitárosának próbajátékra hívó országos csemege csócsálását.

-      Na, ennyiből ennyi is elég – nyitotta meg Kriszta e-mailjeit. És ha már ott volt, a szokásos hírlevelek pörgetése után áttért a közösségi értesítésekkel arra bizonyos F betűsre. Ami manapság már egyfajta negatív jelző is azoknak, kik nem fogadják el, hogy minden technikai, informatikai fejlődés befolyásolása csak a használótól függ. Jó. Nem csak, pontosítva inkább: a felhasználótól is függ. Ha valaki kordában tudja tartani érdeklődési körének megfelelően az adott területet, senkinek se árt vele, használatával egyszerűsíti az életét, időt, tehát pénzt takarít meg.

Épp ezen gondolkodott a magát már nem őskövületnek tartó, ide-oda billentyűző nő, nagymama, amikor gyermekeinek üdvözlése, napi program iránti érdeklődése közben megütötte szemét egy síró kutya képe.

„Jaj, istenem, miért sír, szegénykém?” Futott át Kriszta szívén a kérdés, >>”Zokogva hunyt el ma a kutyám.. Valaki megmérgezte az udvarunkba bedobott étellel”<<[2] Fogta fel agya a választ.

-      Milyen ember az ilyen? Ember egyáltalán? – kapcsolta ki első dühében a laptopot, maga se tudva, tudatosítva hova, készülődött ki a lakásból. Hogy valamilyen célja is legyen lobbanásból eredő lakáselhagyásának, az ajtó melletti gázórára akasztott szatyrot leakasztotta, dzsekijében ellenőrizte az iratokat, erszényét, s már kint is volt a folyosón.

-o-o-o-[3]

Pár nappal később is ezen rágódott, javítgatta a lementett infóhoz, akkor azonnal megírt versét, mikor egy ősz hajú néni állt a porta előtt.

-      Látta azt a kisfiút? – Kérdezte sírásra hajlón, remegve az előző nap hajléktalannak vélt gyermek elhelyezéséért esdeklő néni.

-      Nem láttam, néni drága, és a helyzet sajnos nem változott: ha láttam volna is, én nem tehetek semmit. A néninek kellene elmenni az önkormányzathoz, inkább ott elmondani.

-      Ezt értem, csak annyira sajnálom azt a kisfiút. Annyira megijedt, amikor az a férfi lehajolt hozzá, hogyha még egyszer így viselkedik, nem jön el érte.

-      Hol? Itt?

-      A Bosnyákon szálltak fel, és itt le, erre jöttek.

-      Értem, de ezen mi sajnos nem segíthetünk.

-      Hát akkor mi kell ahhoz, hogy ne kelljen szegénynek szenvednie? Mint az a szegény kicsi baba, akit a részeg szülei mellett találtak. Vagy a gödi gyerekek. Lekötözik őket.

-      Gödi? Sejtem, mire tetszik gondolni, de én jogosulatlanul készült képekről hallottam, idősek és nem gyerekek otthonában. Viszont, ha nem tudok segíteni…

-      Jó, jó, megyek. Csak annyira sajnálom azt a kicsi fiúcskát, még éjjel is őt láttam magam előtt. Nem tudtam aludni.

-      Megjött az ebéd, Kriszta! Kinyitod az ajtót?

-      Máris – nyomta meg a kapunyitó gombot, munkakörét pedrecnek átnevezett portás. – Viszontlátásra! – Engedte ki az aggódó dédit.

….

Délután is forgott az egymással törődés fekete-fehér kereke. Ember, állat bizonyított egyaránt. Az ügyeletben maradt négy-öt gyerkőc nagyon várta már, hogy jöjjenek érte, amikor csattant a kapu.

-      Jó napot, visszaértek? – Fogta szabadulni akaró kisfia kezét, a nagyobbért érkező anyuka.

-      Igen, Zsoltika a másik osztályban van már – próbált tapintatos maradni, Kriszta. Csak jóval később kapcsolt, hogy a kicsi mire is olyan büszke. >>Bárányhimlős vagyok, bárányhimlős vagyok<< visszhangzott a lépcsőház. – Anyuka! – kiáltott felfele, Kriszta, a gyerekkel már lefelé futóknak.

-      Nem szoktam ilyen sokáig itt hagyni.

-      Tudom anyuka, de fertőző gyerekét felvitte a közösségbe? És… Te szent ég! Volt még fent egy kismama is, nem?

-      Mit tudom én. Hárman beszélgettek. De mi már futunk is, nem is tudom, hol áll a fejem. Egyedül vagyok velük.

Hazafelé Kriszta már csillapította dühét, valamelyest nyugtatta, hogy értesített minden érdekeltet, kivéve a második gyermekét váró anyukát.

-      Cicukám, kicsi cicám, gyere vissza! – Totyogott sírva nagy cicája után egy korát megtagadó fehér hajú néni, feledve délelőtti családirtását. Arra meg végképp nem gondolhatott, hogy a kukába dobott macskák egyike kimaradt a selejtezésből, s ezt észrevette az anyjuk.

S hogy ne legyen unalmas a kertváros kergetős élete, még a házőrző is elszakította pórázát, loholt az ember-állat családja után. Először azt hitték a ribilliót figyelők, hogy a néniért vállalta fel akár még a kamion alá kerülést is. Ezért is lepődtek meg, amikor a nénit, sőt kölyke után rohanó vörös bundást is elhagyva loholt tovább. Csak a közeledő vonat füttyére dermedtek le, figyelve a hatalmas labrador sínek közé ugrását. Megállt a levegő, az idő, a vagonok kattogása se tudta elnyomni a lényegre eszmélő néni sikolyát.

-      Ne! Istenem, ne! – Csuklott a mellette álló férfi karjaiba a szépkorú hölgy.

-      Semmi baj, nénikém, itt a cicája, és nézze csak! – Fordította a nénit, majd’ kacagó üvöltéssel a srác. Mindketten kacagták a sínek közt csóváló farkú Zsemlét. Szájában apró cicával próbált visszatérni gazdijához, átadva barátjának a kölykét. S itt-ott készültek a felvételek, ország-világ csodájára induló videók. Volt, ki már a macsek kergetésétől, ki feladta először egyetlen életben maradt utódja megmentését, visszarohant a már kutyájáért aggódó nénihez, egészen a piciny jószág letakarásáig. Ahogy Zsemle rávetette magát a kövek közt kapaszkodó apróságra, tudva, hogy is kerülheti el a felettük robogó vagonok halálos ítéletét.

(A történet előzménye, folytatása szerző Újra újélet c. könyvében olvasható)



[1] Szerző köszönetet mond azoknak, kik a felismert, ismerős jelenetrészhez információikkal segítségére voltak, közléséhez hozzájárultak.

[2] Forrás: 2017. május 15-i Facebook-megosztás

[3] A következő jelenet valóságos alapokra épített, több helyzetet tömörítő fikció, melyek csillaggal jelzett háttérinformációt szerző a könyvben lábjegyzetbe szúrta be.

Pályázati alap (C.B.: Újra újélet c. könyvéből)

Az élet értelme

Egyetlen csík csupán - életértelem!

Csodálatos 9 hónapig testszeretet.

Aggódva a már másik kis szívért,

Óvva a szerelmetek gyümölcsét.

Édes és gazdag gyümölcs, tudom,

Egy életre szóló gyengéd hatalom.

Gyengédség, míg szeme ragyog.

Érte élni, mindent elérni, hatalom!

 

Kriszta egyre jobban élvezte a negyedszázados pedagógus múltját követő munkanélküliséggel járó nehézségek feledésének lehetőségét.

Noha, szakmájának tanítására már nem számolhatott, iskolai portásként is foglalkozhatott a gyerekekkel. Ráadásul, az új életét jelentő Feladatáról se kellett lemondania. Az élménnyel teli napok pedagógusként, anyaként, nagyiként megérintették a már debütáló írónőt, mint ezen a délutánon:

>>Közel 60%-kal nő az autizmus esélye: gyakori női betegség okozza a babánál. Kutatók szerint összefüggés van a PCOS és az autizmus közt.<<

Olvasta a kettős célú infókeresésének eredményeként megnyitott femina.hu egyik cikkének címét. Munkavállalóként már a tanév elejétől kereste a másságot nehezen elfogadó, különböző mássággal iskolájukban tanuló gyerekek megértését segítő információkat. Gyors- és gépírás tanításának képesítését adó, majd a negyedszázados több száz szakvizsgáztatásig évei alatt elméletben és gyakorlatban tanulhatta a serdülőkori sajátosságok széles skáláját, ami itt kevésnek bizonyult.

Különböző okokból nehezen tanuló gyerekekkel foglalkozott a szakma tanításának majd’ három évtizede alatt, de anno az autisták elszigetelten éltek, tanultak. Ez futott át agyán, laptopja monitoráról az asztalán őrzött, első problémás eset utáni ajándékának tudhatott kis gyurmafigurákra, majd a portafülke falán emlékeztető gyermekrajzokra pillantva.

Visszaemlékezett a kis alkotások átvételének pillanataira, előzményeire, a hozzájuk tartozó érzések megértetésének szülővel, tanárral beszélgetésekre.

>>Nem édesem vagyok! Én Lóránt vagyok! / Ne haragudjon, Kriszta néni… / Semmi baj, anyuka. Volt kolléganőm már figyelmeztetett, hogy más az ő érzelemviláguk. Sokat segít, azért nem bánnám, ha találnék valamilyen szakkönyvet.<<

„Hm.” Mosolyodott el Kriszta, megérintve az anyukától kapott, első autista professzor asszony életét bemutató DVD-t megérintve.

Egere önállóságának eredményeként, vagy egyfajta váltásjelzésként, az előző szünetben kezdett jelenetsor-tervezetéhez tért vissza. A love storyba csomagolt szoció valóság-fikció soraihoz igazítandó háttérinformációhoz bekapcsolta telefonjának rádiófelvételét.

>>Képtelenek vagyunk leállni a pazarlással. Idehaza egy háztartás évente átlagosan százkilónyi élelmiszert dob ki. …<<[1]

-        Csókolom, Kriszta néni – bandukolt lefelé a napközben társaival minden huncutságra nyitott, tanítás után szüleire várakozva, korát meghazudtoló fiúcska.

-        Szervusz, Ricsike! Már ennyi az idő? – Halkította le Kriszta a felvételt, került mobilja a portás asztalt helyettesítő padba. – Ma Anyu jön érted?

-        Apa. És készen vagyok a leckével, bibliaóra után maradhatok a gyülekezetben.

-        Mit csinálsz te a gyülekezetben, csillagom? – Állt fel Kriszta, hagyta el fülkéjét.

-        Ma rendezni fogom az adományozók adatait. És ha még valaki jelentkezik, hozzáírom. Aztán a gyülekezet vezetőjének felesége a lista szerint főzi meg holnap az adomány vacsorát. És én segítek az osztásban.

-        Akkor hosszú lesz ez a nap neked is, kisöreg – mosolygott, a most inkább nagymama. – Itt is van apa. Szép napot, kívánok!

….

Hazafelé már nem félt Kriszta észrevenni a hajléktalanokat, emlékezni a felejthetetlen identitásőrlő estékre, éjszakákra. A Thököly felé gyaloglása közben minden egyes szemetes tetején látott valamilyen zacskót, volt ami előtt viseltes ruhás férfi toporgott, hátizsákjába pakolva a kukából kihalászott ezt-azt.

Utcai énekgyakorlása helyett következő bloganyagának főszereplőjét hallotta, ismételve Ricsike beszámolóját, maga előtt látva az élményt is.

A Puskás Stadion előtti forgatagban szerette volna kikerülni a szakadék felé zuhanó, sorsába beletörődött, rossz szagúakat.

….

A kőbányai vasútállomás megállóját is elhagyta már a busz, amikor észrevette a régebben felszállt anyukát, egyre türelmetlenebb gyermekével.

Messzemenő türelem, szeretet bizonyítéka volt a következő percek minden pillanata. Nagyon nehezen csillapítható leánykával, végül kénytelen volt előbb leszállni az anyuka, ki nem tudta gyermekét a megszokott helyre ültetni.

-        Én bizony nem hagytam volna ezt a kis hisztérikát – osztotta meg véleményét utastársával a kiszemelt helyen ülő pirszinges fekete huszárlány.

-        Nem hisztérika volt, hanem fogyatékos – grimaszolt az idős nő. – Beteg.

-        Elnézést, a következőnél leszállnék – próbált az ajtóhoz lépni, Kriszta. Jelzett, s mielőtt a megállóba kanyarodott a busz, dobogó szívvel figyelte a gyermek védelmébe szálló szép korút. – Már megbocsássanak, de még a közepén is lehetett hallani …

-        Miért, zavarja?

-        Nem a hangerő, hisz azt a kishölgy túlszárnyalta már a beszállás után kezdett, hátsó ülésen is egyértelműen kivehető gyönyördicsekvése. Viszont… - figyelte Kriszta a még mindig piroslámpás lehetőséget. – Na, jó. Az a kisfiú autista volt, ha jól sejtem, egy csodálatos anya gyermeke, aki nem tudta ön miatt az addig megszokott helyére ültetni élete értelmét.

-        Ezt mondtam én is. Beteg – pislogott az idős nő.

-        Nem beteg, ha kérhetem. Más. Csupán más. Viszontlátásra! – Szállt le Kriszta, feledve a vezetőnek szánt köszönetet, további szép estét kívánságát. Annyira dühítette a helyzet, hogy már nem is bánta az indokból kihagyott >>Egy olyan gyermek, akinél valamit elvett az úr, de annál többszörösen visszaadta másban, amire az átlagember már képtelen.<<



[1] Forrás: 2017. 04. 24-i Music FM Hírek

Édesanyám...

Édesanyám…

Anya csak egy van, tartották.

Van kit szültek, de eldobták.

Felnevelte egy távol élő más,

Kit életében így hívtak: anyám!

 

Édes, anyuci, mamikám, mutti,

Szívhez szóló hívás, megannyi.

Az érzés egyetlen egy mégis,

Mert érted él ő, mert ő az igazi!

 

Az igazi, igaz szeretet, gondoskodás,

Ki vallja: érted él, tiéd lehet a világ!

Ne is habozz, míg teheted, csak áldd!

Holtában nehéz kérni bocsánatát.

 

Hisz te gyermeke maradsz örökké,

Köszönve létedet, az igazszeretetét.

Ötévesen melletted ragyog a tündér,

Csókolod arcát az ÉLETért, ötvenként.

 

Hogy birkózott meg anya a hat x-szel?

Rohanó világunkban nem kérdezheted.

Ekkor már kérd'ni szeretnéd az égieket,

Elfogadja-e gyermekétől a szeretetet.

2017. 05. 06.

C.B.: Újra újélet könyvének anyák napi fejezetéhez

Mennyi lájkot érdemel egy anya?
(C.B.: Újra újélet c. könyv verse)

 

Anya, mami, édes, mutti, anyucikám!

Magázva, játékosan kéred, ő figyel rád!

Te vagy éjjele-nappala, gond, boldogság,

Szeretetedet kimutathatja akárhány lájk?

Nincs szó, írott, íratlan, kimondva akár,

Mely mutathatja életében, mit is kíván.

Légy őszinte nap mint nap inkább,

Akkor igazértékű az anyák napi lájk!

S ki így él, nem emészti most magát,

Hálával mondhatja: drága, édesanyám!

2017.05.06.

Christina Buhela: Életleltár c. hangos könyv záró fejezetének verse

Míg kis ember is érezni képes

(Christina Buhela: Életleltár c. könyvéhez)

 

Napi munka selymes kék ég takarója,

Áldott, tán fizetett órák nyugtatója.

Napsugarak izzó ereje már pihenőben,

Átadva lassan helyét az esti holdfénynek.

 

Béke, Teremtő boldogsága éled Odafenn,

Míg a Földön csökkennek a becses értékek.

Egyre több jaj, már háborús övezeten túl is,

Erőszak, vagy épp elhagyatottság miatti.

 

Élő ember holtként lohol, vagy épp kuporog,

Feledve a civilizációval kapott létboldogságot.

Testével küldi az oktondit, növeli az ózonlukat,

Lelke egyre fagyosabb, testével fordított arányban.

 

Óvd Uram, a még küzdeni képes apróságokat,

Szívüket ne cseréljék le soha színes kavicsra!

Segítségeddel atyai, anyai intést fogadják el,

Kis emberként, s azután is őrizzék az értéket!

 

Köszönöm édes Istenem, hogy élnek érző szülők,

Kiket kor divatja, agymosó technika nem őröl.

Kik tudják, tanítják példával az igazat, az Életet,

Így tartva, erősítve az emberit, az őszinte szeretetet!

2017.05.06.

 

(A verset érlelő beszélgetés valóság-fikció turmixába csomagolt jelenet legkésőbb hétfőn következik. :-) )

 

 

Christina Buhela: Életleltár befejezéséből

Segítség, segítség…. Segítség!

[1]

"Kábított a múlt édes, savanyú, keserű gyümölcse,
A mára rongy se vagy tudat, miért fájhat ennyire?
Tévedés lehetett az égiek játéka, drága barátom,
Pedig nap, mint nap hallottad: lehozom a csillagot!
Nem kérek a kérges szívből, minek a penge ész?
Nem kell több barát, nem kell több fájó tévedés!
Keressük inkább a felhők mögötti kék eget,
Maradhasson őszinte az emberi szeretet!"

Karola Húsvét után már lemondott a kései nagy ő újra jelentkezéséről. Az a tény, hogy már a templomban se látta, találta, a nap bármely szakában is kereste, elég lett volna az átlag nőnek, hogy feladja. Csakhogy Karola nem tartozott az átlag nők közé. Ugyan pár hete még arról álmodozott, hogy Gábor majd meglepi őt az újélet hajnalán, esetleg feledve féltékeny duzzogását, druszájával együtt keresik fel egy kis locsolkodásra.

Mint azt a modern világ közösségi oldala visszaigazolta, egyedül kell küzdenie a való életben.

>>Ha erős akarsz maradni, akkor meg kell tanulnod egyedül küzdeni<< [2]lépegetett megnyitott szerkesztői oldalai közt, sebnyalogatási szándék nélkül tudatosítva a program számára osztott üzenetet. „Végül is…álmodni bármikor visszatérhetek az általam kitalált igazi, őszinte érzéseket valló emberhez, társhoz.”

Nyitotta meg a pár éve három hónap alatt is befejezni képes regényírási tempó helyett immáron fél éve nyüglődő könyvének másik dimenziós világának fájlját, Húsvét hétfőjének hajnalán. Mire egyeztette, milyen háttér információkkal gyúrta össze mindennapjaiban megélt emberi értékek vesztésének okát, a keresés eredményességét, lassan a déli hírekhez indította el mobiljának rádiós felvételét.

>>Meghekkelték az Origo portálját. A kormánypárti oldal honlapjáról tegnap késő este tűntek el a cikkek – szúrta ki a hvg.hu<<[3]

-   Hát mégse a laptopommal, vagy a netes szolgáltatásommal volt baj? – Osztotta meg legújabb otthonának falaival Karola az előző esti kételyének megoldására ébredés nem épp örömét. Az ünnepi közlekedési mizéria, zéró tolerancia, nem épp újdonságnak számító infóit már maga se tudta, miért rögzítette.

Letöltötte a felvételt, majd ellenőrzésként egy előző napi felvételt nyitott meg:

- Bassus, már megint! – Ugrott fel az ágyról, rohant a fürdőbe, felfázás, vagy épp három szülésének következményeként gyenge hólyagjának, vagy már a hipochonderbe illő, hólyagrák üzenetének* tartott szégyenjelzése előtt.

>>… az ország leghangosabb demonstrációját Budapesten. A Nem maradunk csendben, internetes csoport hirdetésére szombaton kora este több ezren gyűltek össze a főváros V. kerületében, a Szabadság téren. A résztvevők célja ezúttal a hangos véleménynyilvánítás volt a kormány politikája ellen. Ezzel pedig azt akarták megmutatni, hogy a kritikus hangokat nem lehet elhallgattatni az országban. Sajtóinformációk szerint a sokszínű transzparensek mellett a tömegben magyar és európai uniós zászlókat is látni lehetett. Számos felszólalója is volt az eseménynek.<<[4]

„Igen, ez lehetett a Facén is nyomon követhető videóanyag. Hol is van?” Kereste okos telefonját, amire felvett egy-két hozzászólást, akkor még nem is sejtve az oldalak eltűnésének, számára több szempontból halasnak nevezett okát. Hogy ezek az eltűnések, törlések kinek és miben, miért jelenthettek segítséget, nem tudta, ha azt nem is állíthatta, hogy nem érti. De ezen a napon nem akart semmilyen negatívummal foglalkozni.

Így a nyuszika boldogságot is engedélyezett. Nagyfia és unokája, ifjú és legifjabb Vajas Sándor csöngetett be Karolához, nevelt lányának férjével.

Boldog volt, hogy ezek szerint mégsem kellett mindent törölnie múltjából. Ha már a tízen valahány éves trauma, felejthetetlen feledni való dologként is őrölte testét-lelkét, azért a múlt érdemi értékét jelentette az a csengetés.

-        Sziasztok, fiúkák! Gyertek be, csak ne nézzetek körül! – Játszotta a tündérke panaszát, noha előző nap vágta puccba legújabb albérleti lakását. – Köszönöm – fogadta a locsoló versike után a különböző illatokat árasztó cseppeket hajára, pulóverére. – És Bencus? Ma is dolgozik esetleg?

-        Anya, most ne. Majd csak jelentkezik ismét, de ezt majd vele beszéld meg.

-        Milyen jól berendezkedtél, mami! – Nézett körül Sanyika. – És ez…

-        Ne nyúlj semmihez, fiam! – Tetette vissza Sanya oda, ahonnan a kis kíváncsi legényke elvette a törékeny fehér kelyhet[5]. – Jól látom, ez lesz a gyűjteményed polca? – Igazgatta a portáról hazavitt, gyerekektől kapott rajzokat. – Szinte dobog ez a szív a kézben.

-        Gábor ezt a gipsz akármilyenes kis kelyhet valamilyen kiállításra szánta, szánja - grimaszolt, Karola. – És ezeket rajzoltatta a gyerekekkel még Ivett óráinak helyettesítésekor. Ha jól sejtem, Tonchi egyik tanítványáé az a kálvini szív[6].

-        Micsoda?

-        Lehet, hogy tévedek, most inkább nem részletezem. De majd utána nézek, ha addig nem jön Gábor, hogy visszaadhassam neki ezeket a munkákat.

-        Az a gasztró guru?

-        Csak ne csúfolódj Horváth Gáborral szemben, vagy kapcsolatban. De ezeket a remekeket Gábor atya tanítványai készítették.

-        Nocsak. Kész tévedések vígjátékára esély?

-        Ha épp tudni akarod, de nem hiszem…

-        Nem is – mosolygott Sanya.

-        Ne pimaszkodjál már a mamáddal. Köszönöm – vette át Iván a locsolóknak kijáró itóka poharát.

Az alig félórás kis látogatás után ismét egyedül maradt Karola. Kezében a fiától kapott gyorssegély vásárlási utalványa, ha nem is a mielőbbi beváltásra késztető Szépkártya.* Első útja az addig észre nem vett, pár hete ott felejtett, vagy tán szándékosan ott hagyott emlékhez vezetett.

Azóta is megnézte minden este a többszörös értékeket. Minden este és reggel, amikor eligazgatta a sötétítő függönyt. Egészen addig a napig nem gondolkodott el rajta, miért csak este szánja rá azt a pár percet, melyek repítik időalagútjában:

-          >>Segíthetek? Látom, valami aggaszt.

-          Ha nem gond, ezeket most nem vinném magammal a konferenciára. Lehet, hogy tovább maradok, meglátogatom egy gyerekkori vetélytársamat.

-          Vetélytárs-találkozó? Ezzel is kevesen dicsekednének.

-          Ahogy mondod, Kari. Valóban dicsekszem vele. Nem hittem volna, hogy egykori szerelmem hős nagy szerelme fog kisegíteni.

-          A te szerelmed hős nagy szerelme a valamikori vetélytárs?

-          Pontosan. Akkor ugyan nem volt még szégyen érettségi előtt a szüzesség, az alkohol-, a drogmentes élet, viszont az öcskösök barátságát sokszor szakította az egy ugyanazon lány iránti lángolás.

-          Ő lett a feleséged?

-          Nem, dehogy. Őt átengedtem Paulnak, én meg átnyergeltem a fitneszrajongásba. Mindent megtettem a minél tetszetősebb test edzéséért, ha nem is számítottam dávidi[7] eredményre. Akár a még nem tiltott, de nem is ismert szerek, szteroidok szedésétől se riadtam vissza.

-          Aminek eredménye lett a zéró faterság?

-          Kösz. Imádod az övön aluli ütéseket? Ez nálad a segítség? Már, ha szó szerint értetted az elején azt a…

-          Jó, bocs. Igazad van. És valóban segíteni akartam, ahogy ott álltál, megszeppent kisdiákként.

-          Ez azért túlzás.

-          Nem hinném. Valamelyik nap az egyik kis kölyök nézett így, amikor elfelejtette otthon befejezni a matek leckét. Vagy… Jó, ez tényleg túlzás.

-          Mi?

-          Az EU-s közbeszerzés buktáját[8] későn megismerő…

-          Na, látod, Kari, ezt most tényleg kihagyhatnád. Megígértem, és be is tartom, hogy megnézem majd amit írtál, de csak akkor, ha nem okoskodsz benne, játszod a tanult politológust, közgazdászt, szociológust.

-          OK, megértettem, tanár úr. Vagy most már inkább atyám? Noha nem tudom, mennyivel vagyok rosszabb, mint az országunkat lassan nevetségesség köztárgyává, nem is fogalmává alakító, hol ezért, hol azért tüntetni, sztrájkolni akarók embercsoportjai. Szerinted ők segítenek megoldani a szegénység problémáit, az egyre visszásabb, idestova kétkulacsosnak tűnő politikai helyzetet? Jó, jó, jó, ne mérgelődj, kérlek! Maradjunk a kiinduló pontnál. Miben is segített az a gyerekkori vetélytárs?

-          Először a család… De inkább ezt mégse. Viszont a másodikat csak nem cikized.

-          Miért cikiznék bármit is?

-          Mert… Na, mindegy. A lényeg, hogy tavaly adott a te volt főnöködnek egy kis…

-          Gábornak?

-          Igen, Gábornak, a druszámnak, …

-          Na, jó, akkor ez most már tényleg nem érdekel. Annyit azért elárulnál, hogy nem bánta meg Paul, nem bántad meg te azt a segítséget?

-          Nem. Különben is. Tudod, én bármikor bárkinek segítek, azt saját szántamból, önakaratomból teszem. Ha bármikor bármiért meg is kellene bánnom, először is magamat hibáztathatnám, hisz az én rossz döntésem következményeként érzem akkor hátrányos helyzetben magam.

-          Igen. Ismerem ezt a helyzetet.

-          Ismered? Ugye nem…

-          Kérlek, most ne akarj ennél többet tudni. A lényeg, hogy életemben csak azoknak az embereknek segítettem, akikben hittem, tehát a teóriád jogos lehet. Én ismerhettem őket félre.

-          Gábor?

-          Nem, remélem ő nem. Ha már nem is foglalkozik annyit és úgy velem, mint régebben, nagyon remélem, hogy a csillagokat holnap is lehoznám neki, ha kellene.

-          Igen?

-          Igen, de csak a barátomnak, és ne kezd megint, kérlek!<<

-o-o-o-

Ezek a percek, emlékek adták az erőt hetekkel később is. Bármikor, ha szavak nélkül, de adhatta, adta a segítő kezet, bárkinek: kicsinek, vagy nagynak, szép szóval, vagy akár intelemmel, dühvel hajtott szitokkal.

-        Viszlát! – Rohant a kijárat felé az utolsó óra végét már szájában villogtató cigijével az egyik utolsó éves srác.

-        Hova, hova, gyerekek? – Állt Karola az ajtó előtt, karba tett karokkal, mosolyt erőltető, villámló szemekkel.

-        Haza? Hova mennénk – ugrott le fél lépcsősort a gyerek osztálytársa.

-        És a tanár?

-        Milyen tanár?

-        Akivel volt az uccsó órátok. Ismeritek a szabályt, és most ne jöjjetek a tudatlan taktikával. Ez a figyelmeztető már egy hónapja itt van – mutatott Karola, a számára >>no börtön, csupán a gyermek biztonságáért figyelünk, őrzünk, védünk jobban<< indoklást jelentő, aláírással nyomatékosított kis táblára.

-        Ez meg ki? Ja, a diri – rándult a több szempontú felismerést tagadó szája.

-        Jaj, ne má’! Estére se jön le, az a… - Dobta táskáját a földre a tini lányok daliája.

-        Na, most fejezted be, kisöreg.

-        Engedjen már ki, megy a vonatom!

-        Nekem meg a taxim, de mi volna, ha nyafogás helyett felcaplatna valamelyikőtök a tanárhoz?

-        Kari, itt vannak még a nyolcadikosok? – Hallották a tanárt az elsőről.

-        Igen, Dénes. Épp most akarták stipi-stopizni, hogy ki menjen fel érted.

-        Na, kérem – ért le a történelem tanár. – Balázs és Debi.

-        Igen – duóztak a skacok.

-        Ha most ki is hagyom a terem rendjét, tisztaságát, amiről megfeledkeztetek, nekem hagyva a megtiszteltetést…

-        Ne má’, Dénes bá’! Azért vannak a takarítók!

-        Hogy miért vannak a takarítók, a holnapi osztályfőnökin ismételjük. Én most kidobtam az ott hagyott szemeteteket. De nem hiányzik valami? Hosszú hétvége lesz mobil nélkül, ha valóban netfüggők vagytok, és nem csak az én órámon…

-        Basszus…

-        Meg a violinkulcs drágáim, viszont…

-        De mi mehetünk már, Dénes bá’?

-        Menjetek odébb, szeretném beengedni az anyukát a babakocsival – nyitotta az ajtót, Karola.

-        Köszönöm.

-        Segíthetünk? – Nyüzsögtek páran az anyuka körül.

-        Mehet a nyolcadik, Bali és Debi, irány a tanári – oszlatta Dénes a segítséget ajánlók gyülekezetét, átadva helyüket az ötödikeseknek.

-        Mehet az ötödik, Karola néni! – Kiáltott le az emeletről a kurkuma előnyeit[9] reggel sietsége miatt meghallgatni nem tudó, ízületeit délutánra maximálisan érző tanerő.

-        Köszönöm – nyitotta a felső tagozat első osztályosai előtt a kaput, Kari. – Egy pillanat, fiúkák! – Lépett a zsiványságért szomszédban sose zavargó legénykék után. – Valamit kérdeznék tőletek.

-        Igen… - pislogott az egyik legény, törölte az óra zárásaként egy kis csetepaté izzadság cseppjeit homlokáról, a másik.

-        Szerintetek melyik a rosszabb? Elviselni egy idősebbtől az örökös figyelmeztetést, elfogadva közte a néha szükséges segítséget, vagy tudomásul venni, hogy már nem is foglalkozik veletek, nem érdekli, lesz-e bármi bajotok, akár odakint, akár idebent? Ha nem érdekli, mi nektek a jó?

-        Tessék? – ráncolta homlokát a valószínűleg még csatahatásban úszó legényke.

-        Hát az utolsó nem lenne jó – kezdett pirulni a másik fiúcska.

-        Na, látjátok. Ti utáltok, mert néha bepipulok, amikor látom, tudom, hogy csak próbálkoztok, nagyon is tudjátok, mi az, amit nem szabad, csak szándékosan erőszakoskodtok, és utána még vissza is feleseltek, nagyon is finoman mondva. Nem törődve azzal, kit és mikor, hogyan bántotok meg. Név szerint engem, vagy akár Petra nénit, aki állandóan azt nézi, kinek, mikor és hogyan segíthetne.

-        Mert csak Karola néni ilyen.

-        Ilyen?

-        Milyen, édesem?

-        Nem vagyok az édese.

-        Na, látod, fiam.

-        A fia se vagyok.

-        Hm. Nem, valóban. De, hogy túl legyünk ezen a lelki szpícsen…

-        A min? – Figyelt már osztálytársával együtt a kis harcias gyermek.

-        Afféle felnőttek tanmeséje, tudod – hangsúlyozta tenyereinek széttárásával értelmező kis szótárát az addig is eszes öntörvényűnek tartott emberke.

-        No, igen. Szóval? Érthető voltam? Addig örüljetek, amíg érdekel, hogy mit és hogyan tesztek, mikor húzhatjátok ki a gyufát az igazgatónál, viselkedésetekkel. Mert, ha már nem érdekel, higgyétek el nekem, egy cseppet se gondolkodom, milyen problémátok van, jelezni fogom, hogy képtelenek vagytok elfogadni az általa kijelölt, másoktól is elvárt szabályokat. Világos voltam?

-        Igen – érthette meg a heves támadás a legjobb védekezésről megfeledkező, kis visszafeleselő gép.

-        Na, gyere, menjünk – húzta társa a kis grimaszolót.

-        Akkor? – Fordult Karola a bejárat felé, nyitva a kaput.

-        Mit akkor? – Duóztak a türelmi zónát átlépő tinik.

-        Átnézzek rajtatok, vagy számíthatok együttműködésetekre, megértésetekkel segítségetekre, ha minden áron táncoltok az idegeimen, és felemelem a hangom, akkor se utáltok?

-        Dehogyis utáljuk! – Jött tán túl gyorsan a válasz, fogadták Karola kinyújtott kezét, értették meg az íratlan szerződés pecsétigényét.

-o-o-o-o-

Karola nem tudta, s egy idő után már nem is akarta megmagyarázni se magának, se Petra néninek, számára miért is haladnak egymás mellett a naivitás és hülyeség jegyeit őrző kis talizmánok.

-        Én már nem akarlak meggyőzni, Karolám. Amit én tudok, elmondtam neked. Megosztottam veled a hátulról jövők, szemedbe mindig is szépet mondó, mutató, szenteskedők praktikáit.

-        Igen, és köszönöm a segítséget.

-        Nem, Kari. Ezzel neked én nem tudok segíteni, mész a fejed után. Most is láttam. Te parolázol a pimaszkodókkal, te könyörögsz a kegyeikért? Hát engem ugyan nem érdekel, hogy utálnak vagy sem, én teszem a dolgomat, ahogy előírják azt nekem. Ahogy a szolgálatomat kell teljesíteni. És ezt mondom neked is mindig, Karolám. Legyen az a fontosabb, ne akarj ennél többet most.

-        Jó, jó, és mondom, köszönöm. Nekem már az is segítség, hogy foglalkozol velem, Petra néni.

-        Persze, hogy foglalkozom veled, még ha ilyen makacs is vagy. Sőt, ha ennél több is kell, most is mondom, szólj! Ha időben szólsz, nem aznap, amikor megszorultál, én mindig itt leszek neked, Kari.

-        Köszönöm. És az eddigi rám költött reggelikről sem feledkezem meg, amiket nem tudtam kifizetni. Nem tudom, meddig vonják még Gábor haverjának felajánlott kezességemet, de hiszek Gáborban. Segíteni fog.

-        Nem azt mondtad, hogy még a húsvéti jókívánságaidat se viszonozta?

-        Biztos megvolt rá az oka, nem adom fel, Petrám.

-        Nem vertek még át elegen, látom.

-        Akárcsak a gyerekeimet hallanám, Petra kedves. Csakhogy ő lenne a harmadik, kit cefetül nehéz lenne törölnöm a szívemből, agyamból. Segíteni fog, tudom! Érzem és tudom, hidd el.

-        Én másban hiszek, Karolám. Abban, ki inkább fog neked segíteni, ha te is hiszel benne. Legalább annyira, mint abban a Gáborban.

-o-o-o-[10]

Még hazafelé is ez a jelenet járt Karola eszében. Az érme megannyi oldalát nézve, emlékezett régmúltra, pár nappal azelőtti pozitívumokra. Hogy megannyi szép emléket törölni akart a reményvesztés szele, a mindent látnod kellett volna Ibisa óta kisördöge, ott kattogott agyában, lógatta orrát. A koranyári napsütést, rügyfakasztó meleget söprő záporverő ablaknak támasztotta fejét, nézve, de nem látva a két lány mellett álló, telefonáló srácot. Csak akkor rémlett, hogy ő volt az a fiatalember, aki felszálláskor azonnal felpattant, s átadta neki a helyét, amikor a fiatal lány kezéből kieső kis szatyrot felvette, a lány kezére visszaakasztotta.

„Hoppá. Ez nem jött össze” Pislogott Karola, felegyenesedve a már meleget őrző ülésben.

-        Ez nem a magáé? – Kérdezte halkan a srác, másodjára is ismételve segítségét.

-        Lehet, hogy nem az övé – figyelték már a többiek is a következő ajándéktasak gravitáció játékát.

„Ez a lány mindjárt elájul!” Állt fel Karola. Közelebb hajolt a valamikori saját élményeire emlékeztető lányhoz.

-        De hisz kékülnek az ujjai! Keringési problémája van a hölgynek, van orvos, tudnak segíteni? Üljön le a helyemre, kérem! – Próbálta közelebb húzni az egyre homályosabban, semmibe révedő tekintetű lányt. – Meg lehetne állni?

Ki sem mondta, be se fejezte a kérdést, kérést, már állt a busz, kijött fülkéjéből a vezető.

-        Én kihívhatom a mentőket, de mire ideér, kábé fél óra, ha nem több, addig itt állunk.

-        Hoppá, hoppá! – Kapta el az a férfi a Karola ülése helyett már a busz padozatára összeeső lányt, ki mellől fel akart pattanni pár megállóval azelőtt Karola, és ezt tán észrevéve, megértve, esetleg még ismerve is a háttér magyarázatát, az elvileg száz körüli állóhelyek egyikének foglalása mellett döntött.

-        Sajnos, nem tudok segíteni, ne haragudjon – remegett már Karola, lilultak egyre hidegebb kezei.

-        Semmi baj, majd… - húzta fel az ülésre az egyre sápadtabb lányt a férfi.

-        Drogozott? Mit vett be? – Igyekezett maga módján a leszállni készülő, napszakot tekintve nem épp a legújabb dizájnér kotyvalék* miatt aggódó, inkább előítélet asszonyság.

-        Hogy lehet ilyen? – Fakadt ki Karola. – Miért kell egyből piásnak, drogosnak tartani egy rosszul levő, elájuló nőt? Nagyon jól teszi, húzza csak a szennyest – sziszegte már magának a végét.

-        Leszállok, jobban vagyok! – Próbált meg felállni a lány.

-        Lehet, hogy csak a friss levegő kellett neki. Álljanak el az ajtótól, hagyjanak neki levegőt. – Hallották már az emberit innen-onnan.

-        Nem maradna inkább? – Akarta visszanyomni a lányt, Karola.

-        Nem, nem, köszönöm, itt kell leszállnom – sóhajtott Hófehérke.

-        Engedje, az előbb is mondta, hogy itt kell leszállnia.

-        Ne segítsek? Menjek magával? – Nézett még a nyitott buszajtó mögül, Karola, a lassan, kissé bizonytalanul előre haladó után.

-        Mehetünk akkor végre? – Ült vissza a vezetőfülkébe az ősz hajú férfi.

-        Igen, köszönjük – adták meg a végszót az utasok.

Otthon még a második film nézése alatt is a hazaérkezésének téma mindig hever az úton percein járt Karola agya-szíve, amikor először szinkrontévedésre gondolt.

„De hisz nincs is miért. Semmi olyan jelenetrész.” Csodálkozott az egyre erősödő kiáltásokon.

-        Segítség, segítség! Ne, ne, ne! – Vált egyértelművé a segélykiáltás eredője, ált a sötétítő előtt, Karola. „Most akkor mit csináljak?” Húzta el a függönyt.

-        Segít… - szakadt meg a fájdalmas könyörgés.

Karola meg állt a sötétségbe nézve, nem látva semmit. „Te szent ég! És ha most ő, aki miatt könyörög ez a nő, engem lát, de azt se tudom, ki ő, mi ő, hol is van, hisz az égadta világon nem látok semmit!” Rántotta vissza ismét a hatalmas barna damasztot, majd leszakítva a karnisról.

Agya, szíve repítette a borzalmak időalagútjába, izzadt a tenyere, szédelegve totyogott vissza az ágyhoz, zuhant le, miközben látta a tízen valahány évvel régebbi Huszár Karolát, mezítláb üvöltözve az angyalföldi ház folyosójának zárt ajtói előtt.

-        Jesszusom! Ez ő lesz! Honnan tudja? Hát honnan, te hülye! Egyértelmű, melyik ablakhoz, melyik lakás tartozik, hova csöngessen – kapcsolta ki a tévét, bújt be az ágyba, magára húzva paplant, párnát, hátha hamarabb némul el a kaputelefon.

Másnap reggel álmosan csoszogott ki a kávéfőzőhöz.

-        Hát ez meg? – hajolt le a földön heverő papírlapért.

>>Megjöttem a konferenciáról, beköszöntem volna. Láttam, hogy fent vagy, gondolom, a sikoltozó nő miatt bújtál el. Nincs semmi baj, visszaszereztük az ellopott táskáját. (Én és Morzsi, a menhelyről hozott kis labrador. Jelentkezz chaten, ha már fent vagy: Gábor.)<<

Míg kortyolta az ébresztőt, Karola, a reflex szerűen indított felvétel híradásai alatt bevágta laptopját a hátizsákjába. „Harminckettő, a negyvennégyest már nem érem el. Megint nem tudok gyalog bemenni a Thökölytől.” Tolta odébb a zsírpárnák olvasztására vett kis edzőpadot, amit térde gyulladása óta nem mert használni.

Hogy mielőbb a buszmegállóban legyen, felkapta a hajnali igaz-hamis szimatigényes híreket csipogó telóját.

>>Munkatársai ölhették meg a soroksári futó nőt. A rendőrség kriminálpszichológusok segítségével állították fel a tettesek profilját. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy kollégái gyilkolták meg a nőt.<< [11]

„Szuper. Ezt a rétestésztát is húzzák, míg …” Gondolt Karola az évtizedes erőszakhullám első fokozatára, amivel anno az öszödi elszólásra* cuppanás helyett egy ideje korán elsikált, helyszínt mielőbb takarító intézkedés miatt áldozatból bűnössé váló Zsanett ügyre*.

-        Maga? – Morgott egy kapucnis alak, a kertes ház kapujába kapaszkodva. – Tessék – engedte az utcára, Karolát.

-        Én. Ismerjük egymást? – Igazította meg hátizsákját a munkába induló, telefonját zsebébe csúsztató új lakó.

-        Nem. Ezek szerint nem – dobta el a férfi, harmadjára is sikertelenül gyújtott csikkjét.

Folytatás és zárás a könyvben



[1] A fejezetben csillaggal jelölt részlethez tartozó hírforrást a könyv tartalmazza, az idézetek forrását szerző lábjegyzetben jelölte.

[2] Forrás: facebook.com

[3] Forrás: Music FM 2017. április 16-i Hírekből

[4] Forrás: Music FM 2017. április 17-i Hírekből

[5] „Az előreformáció idején, az 1400-as években, a cseh husziták a kelyhet választották jelvényüknek, ezért őket kelyheseknek is nevezték. A reformáció után a reformátusok jelképe lett, és az úrvacsorára, a Krisztus vére általi közösségre utal.” (Forrás: https://docs.google.com/presentation/d/1bF0Rz7kxHRPwSPx-0SuCafkZPg2GQRCnjcDLqRtMHU8/edit#slide=id.i71)

[6] A Szentírás szerint a szív az ember életének a központja, az érzelmek helye. Ezért is olvassuk gyakran, hogy Isten a szívet vizsgálja. A református jelképek közé Kálvin János címere révén került be, amely egy lángoló szívet Isten felé nyújtó kezet ábrázol, ezzel a jelmondattal kiegészítve: „Szívemet véres áldozatul felajánlom az Úrnak.” (Forrás: https://docs.google.com/presentation/d/1bF0Rz7kxHRPwSPx-0SuCafkZPg2GQRCnjcDLqRtMHU8/edit#slide=id.i78)

[7] Dávid-szobrokra keresés eredménye: https://www.google.hu/search?q=d%C3%A1vid+szobrok+%C3%B6sszehasonl%C3%ADt%C3%A1sa&rlz=1C1AVFA_enHU735HU735&oq=D%C3%A1vid+szob&aqs=chrome.5.0j69i57j0l4.11946j0j8&sourceid=chrome&ie=UTF-8

[8] „Miközben a Közbeszerzési törvény szerint az EU-pályázatokon indulóknak meg kell vizsgálniuk azt, hogy fennáll-e a beszerzésük során a közbeszerzési kötelezettségük, aközben sokan nincsenek tisztában ezzel és a mulasztás esetén felmerülő súlyos jogkövetkezményekkel - mutatott rá a fontos témára a Portfolio mai Uniós Források konferenciája keretében tartott előadásában Vulcz László, az OTP Hungaro-Projekt Kft. ügyvezető igazgatója.”(Foorás: portfolio.hu)

[9] „A kurkuma (Turmeric néven is gyakran találozhatsz vele) és a gyömbér fűszerek együttes alkalmazása olyan szinten okozhat javulást az ízületi problémákra, hogy az még engem is megdöbbentett.” (Forrás: https://shop.builder.hu/kurkuma-es-gyomber-avagy-titkos-recept-az-izuleti-bantalmak-ellen-a1083)

[10] Kik a jelenetsorban magukra ismernek, nem a véletlen játéka, szerző bízik a megértésükben, s hogy senkit nem sértett meg a nyilvánosságra hozatallal.

[11] Forrás: Music FM 2017. április 29-i Hírekből (A jelenetsor és a valóság hírforrásának ideje közti eltérés a tartalmat nem módosítja – szerző)

C.B.: Újra újélet c. regényének 2017. húsvéti időszakot ölelő fejezetéhez

Cipész kaptafája

 

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, 
Ki is áll, beszél most itt épp előttem?
Ki próbálhat dalolni egy szép jövőről, 
Melyben mások állnak a céltábla előtt.
Ahol az a céltábla lehet valóban a jó,
Csak épp nem mindegy, ki a dobó.
Iszákja mily' golyóval van telis tele,
Hamis vagy valódi az arany külseje?
S ha a külső még valódi is, emberek,
A belsőt soha, de soha ne feledjétek!”

(Szerző improvizálása, a fejezetben leírtak szerint)

[1]

-        Hol vagy, Kriszta? – Üvöltött mobiljába, magát és húgát is meglepve, Péter. – Nem hallok semmit! Ez az átkozott hangzavar, eszméletlen! Pont erre kellett jönnünk? – Nyomta ki az ovisoknak is ősleleltnek számító mobilját, vadul billentyűzve.

-        Látni akartam, hogy megrendezett, vagy valóság a tüntetés?*

-        Mikor jelentkeztél a CEU-ba?

-        Én a Pázmányba készülök, bátyókám.

-        Kriszta is valami ilyesmiről beszélt tegnap.

-        Miről?

-        Hogy a CEU után a Pázmány következik. De miért nem maradtok a kaptafánál, vagyis a fakanálnál, lányok?

-        Ugye ezt nem mondod komolyan? De hallod? Ma egyébként se erről van szó.

-        Ezt én is hallom, tudom. Csak nem akarom. Mindezt nem akarom, értsétek már meg végre!

Vitatkoztak a testvérek, míg pár utcányival hátrébb izzott a levegő, fojtva tombolt a tömeg. Legalábbis ezt, így érezte Kati, és tán más árnyalattal, Péter is.

>>Magyarország, halld szavunk / Te szabad ország, halld szavunk…<<[2]

Dúdolta mellettük egy fiú és egy lány.

-        Hallod? Ez azért több mint az oktatás jövője. Nem igaz?

-        Ahogy mondod, hugi. Akarsz még valamit innen, vagy mehetünk végre haza?

-        Ám legyen.

Két óra múlva már otthon voltak. A hétköznapjaiban szociális munkájánál többért is talpaló, biológiai órájának utolsó perceiért még a netes társkeresést is sikeresen tesztelő Kati és bátyja, az egykori drogosztály vezetésére pályázó, őrnagyi rangjáért épp vizsgára készülő lakásán.

-        Te házvezetőnőt vettél fel, Péter? Mégis eredményesek ezek a tanfolyamok.*

-        Nem. Miért?

-        Akkor meg… Nem tudtam, hogy hazajött Zsóka.

-        Hagyd el, cica!

-        Jaj, ne! Tudod, hogy a hugit is ezért utáltam sokáig – rándult Kati szája, visszaemlékezve a gyerekkori huzavonájuk >>Cica, hugica…<< macska-egér fogócskájára.

-        Egyik Zsókám se jött haza. Exem és a lányom is kint maradtak, onnan dörgölik orrom alá elég sűrűn, hogy mennyi időt vesztegettek el miattam.

-        Akkor meg? Azt látom, hogy az átázás biztosítását még mindig nem tudtad elintézni.

-        A fényképeket már rég elküldtem. Egyébként pont te fricskázol ezzel? És nálatok hol tart a tetőbeázás helyrehozatala? Nem is mondtad, hogy újra tapétáztatok. Vagy ugyanolyan tapétával pótolta a vállalkozó a ledobottakat? Nekem legalább igazolta a felettem lakó, hogy nála volt a csőtörés. Te hol tartasz az egyezkedésben?

-        Ahogy tavaly a sógornőmnél már bejött, itt is a fogyasztóvédelem teszi fel a pontot az ire. Mert a recepciós már csak a félórás röhögő görcse miatt is azonnal bevitte a főnökéhez az ügyet, „Elsőbbség” jelzéssel – adta át tesójának a kézmosás után kijáró törölközőt, Kati.

-        Mint a postán?

-        Ahogy mondod.

-        És nevethetnék én is, ha nem pont fél órát? Esetleg egy kis könnyű vacsora készítésének idejéig?

-        Felőlem. A lényeg, hogy amikor Kitti nénivel felhívtuk a közös képviselőt, hogy legyen ott tanúként a biztosítási kárfelvételnél, még pepecselt az ablaknál az Elek.

-        Milyen Elek? – Nyitotta ki a hűtőt, Péter.

-        Mek Elek. Akinek nem tűnt fel, hogy oldalt szilikonozta az ablakkeretet a kollégája, alul kimaradt – figyelte a könnyű vacsora alapjait, Kati.

-        Kimaradt?

-        Ja. Mint kiderült, oda már nem jutott a ragacsból. Meg is jegyezte Kitti néninek, hogy ezt mi is meg csinálhattuk volna, ha megvesszük a ragasztót.

-        Mennyit is fizettetek a tatarozásért?

-        Családonként negyed millió – került egy salátás tál az asztalra. – Ez nekik kevés volt. Legalábbis, az új szaki szerint ennyi pénzért ne is várjunk el többet. Örüljünk egyáltalán ennyinek. Hogy lassan egy éve kerülgetjük a szemetet, ötször annyit kell takarítani a lakásunkban. Peti …

-        Igen? – Szagolgatta Péter a virslit.

-        Jaj, nem te, bocs – mosta meg a salátát, Kati. – A párom már ott sejtett valamit, amikor a tetőtér antennát elállították, amikor kint csináltak valamit a tetőn, aztán őt küldte ki a telefonban, hogy igazítsa meg, ha nézni is akarja a műsort, nem csak törölgetni a port a házi moziról.

-        Na és mi lett a leszakadt tapéta sorsa? Feta jöhet még? – Tartotta készenlétben Péter a paradicsom mellé tervezett fehérjepótlót is.

-        Elég lesz a pari – tördelte a salátát a tálba, Kati. – Ja, most kapaszkodj meg, bátyó! Tudod, annak a konyhában és a hálóban is a levegővételünk az oka.

-        Micsoda?

-        A konyhában azért párásodik a levegő, mert én sokat fecsegek. Ezért ázott le a tapéta. A hálóban pedig Peti későn kezdett neki a fogyókúrának.

-        Na, ez már tényleg értelmetlen baromság.

-        A recepciósnak jobban tetszett. Csodálom, hogy az előbb még egy homlokráncot se érdemeltem ki. Akkor jobb, ha tudod, hogy a pocakosodás nem csupán a cukorbajt, a tapéta lepergetését is eredményezheti? – Került egy kis Oliva olaj, az óvatosan összekevert zöldalapra.

-        Összegeznéd még terítés előtt?

-        Ha legalább egy bazsalyt kiérdemel a fizetéskerülés kifogása.

-        Lehet, hogy máskor, máshol már rég … hogy is szokta mondani, Kriszta? Megjelentek volna huncut mosolyos ráncocskáim a szemeimnél, de most valahogy… - fejezte be a virsli karikák pirítását, Péter. – Tessék, ha nem kérsz több zöldséget, a tiéd kész is.

-        Kösz, te… Köszi – tette terítéke mellé tányérját, Kati. – Szóval, a mellett, hogy Kitti néni megkérte Mek Eleket, hogy menjen be helyette a kémia órára, vagy azonnal csinálja meg az ablakot, a biztosítási szaki szerint az én szövegelésem közben keletkező meleg levegő a konyhában, a fogyókúráját még el nem kezdő férjecském pedig a hálószobában, súlya miatt enged ki annyi meleg levegőt, párásítja a levegőt…

-        Na, jó, ennyi végképp elég, húgi. Ne haragudj, de nekem ez nemcsak nevetséges, hanem őrület. Lassan egy újabb adó kitalálásra kényszerítő EU-zsék visszafizetésének veszélyéhez hasonló okos tojások milliós tanulmányalapja.*

-        Te párhuzamot vonsz egy szakbarbár, lelkiismeretlen, csakis saját zsebére dolgozó, saját zsebét tömő… fusi munka és a brüsszeli követelmény közt?

-        Húgi, lehet, hogy Kriszta fertőzött meg, de ezek szerint nem figyelsz. Hisz az előbb mondtad ki a választ.

-        Én?!

-        Hogy kezdted a párhuzamot?

-        Ja – fagyott le a nő arcára addig értelmet jelentő mosoly. – És ez véletlenül, nem pont asszonykád és a lányod miatt jött így össze? Hisz ha más alapból, de a végszó ugyanaz. Kitartottak melletted, sokáig, csodáltam is. Én már a kis Zsóka vizsgái után gondoltam a dobbantást, hisz ott volt a friss EU-s londoni állásajánlat.

-        Most meg, mármint az EU-pápá után jó, ha a kilépésig* összekaparhattak maguknak lakásra, meg … De nem is foglalkozhatok már ezzel. Nem igaz? – Leltározta Péter a vacsoraasztalt.

-        Nem, bátyó. Ha a lányod anyját átengedted Jhonnak*, ez a te ügyed.

-        Nem ő az első, s nem is az utolsó nő, aki külföldön talál rá a nagy őjére.

-        Mintha te is az lettél volna. Bocs, ez övön aluli volt, még ha nem is szívhatom vissza.

-        Nem kértem.

-        De a lányoddal ugye mindig is fogsz foglalkozni?

-        Természetesen – húzta ki a székét, Péter. – Jó étvágyat. – Ült le, még egy kis fontolgatás után.

-        Én is így gondoltam. Neked is – látott neki Kati is az alaktartó, ötórai teát összevonó, hatórás vacsorának.

Hogy ne teljenek az energiapótló percek kínos csendben, Péter bekapcsolta az asztal szélén pihenő távirányítóval a konyhai rádiót.

>>Azt atv.hu azt írja, a gyermekjogi intézmény szerint a top10es listán a lopás, utána a garázdaság a második, ezeket követi a testi sértés, a határzár tiltott átlépése és a kábítószer birtoklása. Pozitívum, hogy csökkent a dohányzás és az alkoholfogyasztás a tinédzserek körében…<<[3]

Kapcsolódhattak az igaz-hamis-késztény-elterelés-etetés puzle darabok egyikének foszlányához a jövőt valamikor építeni akaró testvérek.

Mindketten örültek, hogy pozitívumot is keres már a hírolvasó-szerkesztő az adatokat sorakoztató cikkgyűjteményeiben, noha Péter pár évvel régebben készült belső statisztikái alapján megkérdőjelezhették volna a számokat*. Mindenesetre a téma alkalmas volt a családi hajó süllyedésének ok-okozatderítésére.

-        Már akkor is, amikor a cérna szakadásának hogyanja és mikorja nem tetszett – ment a szobába bátyó után hugi cica. - Sem akkor, sem ma. Viszont, ezt még nem is mondtam! – Nyitogatta a szekrényajtókat, Kati.

-        Mit? Egyébként mit keresel?

-        A szobapapucsot.

-        Kidobáltam őket.

-        Mit csináltál? – Kacagott Kati.

-        A lakás legyen értem, ne én a lakásért.

-        Ez nem a te…

-        Nem, és most legyen ennyi elég, húgi. Inkább essünk neki, szeretnék már túl lenni ezen a hétvégén.

-        Elárulod, mi zavar jobban: hogy én leszek a keresztanya, vagy, hogy fiatalít ez a kis csöppség téged? Jól fog állni majd a kezedben, hidd el – ölelte volna át Pétert, Kati, a végén mégis csak egy nem létező porletörlésre futotta, vállveregetésként.

-        Inkább csomagoljuk az ajándékokat. OK? – Kerültek elő az egyik polc üvegajtaja mögül az apróságok, a dohányzóasztal lábtartójáról a csörgő színes papír. És?

-        Mit és?

-        Valamit akartál mondani, amikor még hazaérkeztünk. Hogy nem is tudom.

-        Hopszá. Azt hiszem, már érvényét vesztette – nézett Kati a dohányzó asztalon bontatlanul hagyott kormányzati konzultációs levélre.

-        Ja, hogy te is kaptál ilyet?

-        Nem, az igazság az, hogy nem ezt akartam mondani, de ezzel kapcsolatos.

-        Mi lehet ezzel kapcsolatos?

-        Nézd, én már nem tudok róla beszélni, inkább, ha akarod, nézd meg te a gépeden, addig elmosogatok – fejezte be Kati az utolsó darab, a színjátszós, forgatás szerint villódzó kis csörgő becsomagolását.

-        Ezt a titokzatosságot! – Indult számítógépe felé, Péter. – Mit keressek?

-        Várj, beállítom. Zsó barátnőjének videója ültetett le tegnap a laptopom elé.

-        Neked üzentek?

-        Nem, Péter. Nem nekem, s nem is neked. És lehet, hogy Zsó nincs ebben a kormányellenes…

-        A micsodában?! – Ült forgószékére, Péter.

-        Tessék, de ígérd meg, nem telefonálsz utána senkinek. Lehet, hogy se a lányod, se az anyja nem tudtak erről.[4]

-o-o-o-

2017 Húsvét vasárnapja Krisztának sok mindenben eltért az előző évitől. Függetlensége, kiszolgáltatottság-mentessége árát fizetni ugyan gyerekei nélkül nem tudta volna, de élvezettel nyújtózott a franciaágyon. Élvezte, hogy nem kell fél hatkor indulnia a buszmegállóba, hogy időben beérjen az iskolába.

„Szerdán legalább nem kell háromkor kelni, hogy időben ott legyek a már hét előtt kaput nyitni akaró gyereknek-szülőnek.” Emésztette nyugtatóként a BKV-sztrájk törlését*.

Felkelt, a két embernek is elegendő, békében otthonnak is mondható, már héttől világos, rezsicsökkentés* nélkül is takarékosságra sarkalló lakásban.

Hiába itta meg a fél főzet kávét, képtelen volt ott hagyni laptopját, míg a kaputelefon fel nem állította.

-        Basszus, mindjárt…. szszszsz! – Rohant előbb a fürdőbe. – Mindjárt! – Üvöltött, aztán rájött: semmi értelme. „Manapság még arra se figyelnek az emberek, ha segélykiáltást hallanak akárhonnan. Tisztelet a kivételnek.” Futott át az agyán az egyre több ellenpéldát is bizonyító cikk, videóanyag. Mégse vagyunk mi olyan ocsmány állatok, és nem is csak kampányjelleggel mentünk, védünk, ha kell, ha értünk hozzá.*

-        Itt vagyok! – kapta le árvízvédelme után a kaputelefont, Kriszta. – Igen, mondom. Ja, azt nem hallhattad. … De, nyitom máris – engedte be a házba Pétert. – Szia! – Nyitotta az ajtót. – Eltévesztetted a napot? Még csak vasárnap van.

-        Igen, tudom – hőkölt vissza a férfi. – Rosszkor? Más vendéged van?

-        Nem, csak épp… - nézett Kriszta a szobába, kereste a kifogást, húzta az időt, hogy mire beérnek a szobába, laptopjának képernyője már sötét legyen, ne kelljen feltűnően lehajtania. Tudta, hogy bármennyire is beszédes volt ez a fogadtatás, az év elején neten megismert férfi nem éleszti azt újra, hozzájárulása nélkül.

Persze, ahogy azt addigi kevés kapcsolata igazolta, képtelen volt véghezvinni mindig mindent saját elképzelése, akarata szerint, ha a másik fél, a férfi közel került szívéhez. De hogy még ő adja az alapot, ráadásul a legősibb, legtermészetesebb alapot, az emberi érzelemféltés, a féltékenység alapját, ezt még csak álmában se gondolta volna.

Szerencsére Péter először a kormányfő pályafutásának elején készült, régióktól szakadás szükségességét üdvözítő beszédének videójába hallgatott bele.

-        Jaj, Kriszta. Már megint, mibe ütöd azt a kis pisze orrodat?

-        Nem is pisze. Egyébként nem kell se politológiai, de még szociológiai végzettség se ahhoz, hogy lássam az ellentmondást. Az akkor és a most közt. Ahogy nem nyugtatom, csak magyarázom magamnak, miért is szavaztam arra az emberre, aki mellett ültem anno, parlamenti gyorsíró koromban, amikor még frenetikusnak tűnt a hadaró beszéd hetven százalékos áttétele.

-        Hetven…

-        A csapatba kerüléshez volt egy felvételi tesztünk. Én kaptam az anno sajátságos logónak, élő jelképnek számító hadarós párt két vezéregyéniségének beszédét rögzítő videót. Arról kellett készítenem az áttételemet.

-        Jó, Kriszta, az egy szakmai rész. Egy mára leírt szakiskola több, mint eredményes működésének visszaigazolása.

-        Mint megannyi más szakiskoláé, aminek most látják a kárát. Ahogy az ötvenéves múlttal bíró postaforgalmiét racionalitási okokból.*

-        Azért az mégis más volt, hidd el. Viszont abban igazad van, hogy most kezdik belátni a szakmunkások, a duális szakképzés újra napirendi kérdésének jogosságát.* És ez? Ez ugyan már nem az elfuserált cipész kaptafájára utal.

-        Csak azért másoltam át, hogy tudjam majd bizonyítani a gyerekeknek – hagyta akaratlanul is utoljára Ferinek szóló, válasz nélküli húsvéti üdvözletét.

-        A fene se érti már a nőket – csóválta fejét, Péter. – Nekem is írt a volt társam, és még rá is kérdezett, miért nem válaszoltam eddig. Hogy miért kell egy kapcsolatzárásban minden áron haragot látni, nem értem.

-        Mert nem a rendőrtársadnak, beosztottadnak, vagy ki a csudának válaszoltál volna, hanem annak az embernek, kivel évekig olyan dolgokat osztottál meg, amit még a családod se tudhatott. Nem igaz? És ha ő ezt esetleg többnek is érezte, mint munkatársi, főnöki, vagy mit tudom, milyen rangnak adott becsest, attól te és a hozzád hasonló ipszilonok sose fogjátok érezni, érteni, hogy működik az őszintén szeretni tudó nők agya-szíve.

-        Átmentél terapeutába?

-        Mibe?

-        Mondom. Inkább maradj a kaptafánál, Krisztikém, javaslom.

-        Azt csinálom. Még ha neked nem is tetszik. Mert, ahogy próbáltam megértetni, nem is akarsz esetleg az én logikám szerint gondolkodni – került elő a pár napja első vitájukat jelentő szerelmes vers fájlja.

-        >>S hogy fáj hiánya, nem is kell tudnia, / Bármennyire is bársonyos a hangja. / Ráncocskái szemei sarkában édesek, / „Szeretni oly jó, elmondom!”, ideje!<<[5]

Olvasta hangosan Péter, Kriszta P.F.-nek ajánlott verse végét.

-        Ennél nyilvánosabb szerelmi vallomást ki se lehetne találni.

-        Ahogy mondod, Péter. Örülök, hogy most már érted.

-        Örülsz – kezdte váltogatni a férfi arca, legújabb szoli bérletének és a fehér ajtó lakkjának reklámját. – Szóval, ö… Akkor én…

-        Péter! Akkor te? Szent ég! Hisz mégse érted!

-        Mit nem értek, Kriszta? Pataki Ferenc, a már nem is tudom, mikor és melyik étterem Michelin csillagáért küzdő séf*…

-        Igen? Igaz, ő kaptafázta az újrahasznosítható receptek ötleteimet, de még csak véletlenül se ezért törlöm a kései nagy őnek tekinthetők sorából.

-        Anyja lehetnél.

-        Még ő is fiatalabb nálam, s ha nem mondtam volna még, amikor az exem ott hagyott az első, ugyancsak nagy szerelemben fogant fiammal terhesen, a nője huszonnyolc, vagy hány évvel volt idősebb. Már nem … Vagyis, annyi rémlik, hogy Sanyi huszonöt éves volt, Mari ötvenkettő.

-        Ettől forog néhány ember gyomra, hacsak nincs e mögött más is.

-        Mint például ház, eltartási esély?

-        Például. És gondolod, hogy ezt pont ma, most kell velem tudatnod? Vagy így akarod megmagyarázni, szépíteni a közted és…

-        Jaj, istenem! Ne légy már ilyen fafejű, Péter! Sajnos nagyon is jól tudja, hogy mit jelent számomra ő, de talán ő se képes megérteni, hogy képtelen lennék fogadni még az ölelését is egy örök életében … Na, inkább ezt hagyjuk. Lényeg, hogy ez annak az egyetlen embernek, férfinek szól, akit képes lennék közel engedni magamhoz. Aki mellől nem állnék fel a buszon, ha mellém ül, vagy akár előttem is foglalja el az utolsó üresen hagyott ülést, várnám meg inkább a következő buszt, vagy trolit, ha már annyira tömött lenne és előttem állna – hadarta egyre hevesebben az előző havi, évtizednél is vastagabb kérget őrző rejtély jeleit, Kriszta. – S nem rohannék el előle az utcán, amikor este jön utánam! – Zárta halkan, Péter szemébe nézve.

-        Kriszta, hisz ez…

-        Ez P.F-nek, vagyis Péter Füzesinek ajánlott vers. Érthető, Füzesi Péter, a még ma is drogos fiatalok jövőjével törődő rendőr százados?

-        Nyugdíjazott. Elfelejtetted – vágta rá a férfi. – Vagyis…

-        Vagyis, vagyis… Fáziskésés, uram?

-        Bizonyos szempontból jó is lehet – kezdett villany-, vagy gázszámla növelése* nélkül is melegedni a levegő.

-        Ha jól látom, érzem – engedte meg magának Kriszta a már lemondott vágy nyuszi ajándékát, lépett közelebb Péterhez.

-        Biztos, Krisz? Nem csak játszol?

-        És még a nők beszélnek sokat. Ugye nem keresi kaptafáját a cipész? – Hunyta le szemét az asszony.

Előzmények és folytatás a regényben



[1] Az alábbi fejezetben lévő valóságrészt felismerőknek szerző köszöni a helyzet-felhasználási, ill. a több személy/alkalom egy esetben megjelenítési hozzájárulást. (A valóság-fikció turmixában lévő csillaggal jelölt jelenetrészhez tartozó információt szerző könyve tartalmazza)

[2] Forrás: koncertsziget.hu / Facebook, melyre a fejezet írásakor már nem lehet keresni.

[3] Forrás: 2017. 04. 19-i Music FM 10 órás Hírekből

[4] A konzultációs levelekkel kapcsolatban letöltött, kritikai videoanyagokról készült hang- és dokumentumfájlokat szerző Életleltár c. hangos könyvsorozat Hírforrás DVD-je tartalmazza

[5] Szerző Életleltár c. hangos könyvsorozat verséből

Christina Buhela: Életleltár egyik fejezetének alapverse

Játékszerek vagyunk csupán

(Christina Buhela: Életleltár c.

könyvének fejezetverse)

 

Vigyázz, le ne ess a magas lóról,

Ne feledd ajándékodat az Úrtól.

Eltörik, mivel, kivel ma te játszol,

Légy ezért mindig nagyon óvatos!

 

Az emberi lélek-értelem nem disznóól,

Melyet remekül takarítottál párszor.

Tétlennek tarthatod a nyomorgót,

De ezt mindig be kell bizonyítanod!

 

A nyomort, a kínt már bizonyítod,

Megannyi magyar fél az éhkoptól!

Fedelet, levegőt, tisztát áhítók,

Kik nem kérnek már az álarcból.

 

Őszintén kívánnak élni, „frankón”,

Ha nem is úgy, amiről ti álmodtok.

Vagy ti már tudjátok mi az a jó?

Csak vigyázzatok a magas lótól!

2017. 04. 18.