Életleltár

Hamerli Éva természetes személyként 25 éves pedagógusi, majd munkanélküli időszakot törölve, 10 éves fizikai munkásévek valóság-fikció turmixaként íródott 25-6 könyv demója. Love storyba csomagolt szoció tartásaként, az Életleltár c. hangos könyv blogomban 2016 nyarától havi főesemény(ek)re írt fejezet(részlet)hez csatolt régebbi könyvbemutató. Régebbi tervezetem szerint a blog tartalmaz(na) Verset mond a szerző és Énekel a szerző linkeket is, melyek alatt a bemutatott könyvrészletben hallható vers-/énekrészlet teljes változatának audio változatát tölteném fel. Köszönöm a lehetőséget, Mindenkinek további sikeres és szép napot kíván H.É, írói Christina Buhela/C.B./CHEB/Buhela

Christina Buhela: Álarc nélkül c. regénytervezet egyik fejezetének alapverse

"Mikor kapunk egy feljebbvaló ajándékot,
Nem tudjuk, csak érezzük: adni milyen jó.
Csak ha nem tesszük ezt időben, gyakran,
Megbüntethet, ki egykor az ajándékot adta.

S mikor ráébredsz, miért is sújt a balsors,
Már késő lehet, elvesztetted az ajándékod.
De mi van, ha mégis ott van, valahol mélyen,
Csak soká altattad, kibontásán dolgozni kell?

Úgyhogy, bármely erőt, adományt kaptál,
Sose add fel, élj vele, nem csak tiéd, komám!
Adok-kapok sorrendje sose fix, ne feledd!
De mit kaptál, abból adni mindig érdemes!

Nyálasak, érthetetlenek lehetnek e sorok,
Ki ismeri az előzményt, sejti, mi most a gond.
Ki majd később látja a csúfos, élből buktát,
Tán akkor eszébe jutnak e sete-suta strófák."

C.B.: Újra újélet záró fejezetéből részletek

Van értelme?

Ha van kiút, emberi segítség,

Feladni abszolút értelmetlenség.

Rosszban jót találni mindig lehet,

Ha te is akarod, igazértelemmel.

Csak meg kell találnod a kulcsot,

Mely életed során nyitja az ajtót.

Ajtót, a boldogsághoz vezetőt,

Hogy érezhesd mindig az erőt!

 

"Mi jár a fejemben? Köszönet, hála mindenkinek, ki megveszekedett nehéz pillanataimban segít, hogy ne feledkezzek meg róla: embernek születtem. S hogy ez az ember ne csupán kisbetűs legyen, ha már az életét nem élheti nagybetűsen, azért sose adja fel!" [1]

Gépelte be Kriszta kótyagos, össze-vissza álmok hatása alatt előző este tervezett hálajelét, a fejlődéssel együtt járó vészt is megjósló Zici-Zuci[2] közösségi oldalának saját idővonalára.

Míg az este elkészített kávé fődögélt a gázon, a háta mögött tűzvésszel, előtte vízözönnel záró, eredetileg évtizede vesztett boldog életre emlékeztető, Feri mellett egy ismeretlen alak hátával reményt adó álmát próbálta megfejteni.

 

…..

 

-   Halló, Feri, te vagy? – Döbbentette rá, akkor érkező kolléganője mosolya Krisztát: mégis sikerült a hívó fél kihangosítása. – Szia, Karola! Már beírtalak. – Tartotta félre a kis mobilt.

-   Szia, ezt neked hoztam – került elő a kolléganő táskájából egy kétnapos reggelire is elegendő zsemle, felvágott, egy sorsolás nyereményét is biztosító csokoládéval, pár napra vacsorához remeklő gyümölcs.

-   Köszönöm, de ezt… - hebegett-habogott, Kriszta.

-   Semmi de, tedd csak el, hogy ne lássák.

-   És végre mikor adhatnám vissza mindazt… Légyszi, legalább …

-   Édesem, te ne akarj adni semmit. Én adok. Nekem nem szoktak, nem is kell, amíg tudok, én adok. Ilyen vagyok.

-   Jaj, istenem! Nagyon szép napot! – Pislogott Kriszta, mosolyával követve a felfelé haladó, gondolataiba mélyedő kolléganőt.

-   Halló, Kriszta! Ott vagy még?

-   Igen, igen – hullottak le a portásnő arcáról az identitászavarral fűszerezett hála, gyönyörtöltetének aranyszálai. – Ne haragudj, de most nem tudok figyelni rád, a … Szervusztok, futás fel! – Fogadta az órakezdés előtt érkező utolsó éveseket.

-   Kösz… - intett a rajzpályázat egyik versenyzője, a zene gyógyító erejét bizonyító osztálytársával duplázva az emeleti termük felé vezető lépcsőket.

-   Tényleg nem akarok bunkó lenni, de mi a baj? – Tért vissza a portás egy kis magánéletre.

-   Én kérdeztem volna ezt, Krisz, de ha jól hallom, most is van segítséged. Viszont nem jelentkeztél se Péternél, se nálam, a Facén meg elég kétértelműek a megosztásaid.

-   Több oka van ennek, ami egyáltalán nem telefontéma – nézett a még ki nem ürített táskájára. „Szent egek! Pétert kellett volna elsőként értesíteni valahogy. Akár ilyen össze-vissza megosztással, csak magamra hívva a figyelmet. Most vagy visszajön a srác, akár a nénivel, ki tudja, milyen újabb ügybe piszkítva engem és őt is.” Gondolkodott el Kriszta, egy kis tanítvány nagyijával érkező néni délutánján. – Vagy … De nem, ez nem lehet – osztotta meg akaratlanul kételyét, Ferivel.

-   Mi nem lehet, Kriszta? Hogy mégis gondolunk rád, féltünk esetleg? Barbara szerint nagyon beleélted magad a balatoni panzió alapításába.

-   Úgy tudom, visszajött Péter barátja, ki annak idején rábeszélte, hogy társuljon veled, adjon neked a nagynéni örökségéből.

-   Ahhoz viszonyítva, hogy nem tarthatja veled a kapcsolatot, amíg azt a drogos ügyet le nem zárja…

-   Azt hiszem, ezt inkább nem ezen a vonalon kellene megbeszélni. Viszont annyit elárulhatnál: tudnál még alkalmazni, szerinted? Vagyis te alkalmaznál, ha leköltöznék a balatoni részlegetekbe?

-   A várható forgalomtól nem tartasz?[3]

-   Tisztában vagyok vele, hogy idegen nyelv hiányában[4] nem csak a kiegészítő felsőfokúra, de lassan már vécés néninek se jelentkezhetem se vendéglátóban, hát még idegenforgalomban, hát még gyógyszállóban.

-    Makacs vagy, nagyon is egyéni, sajátságos stílussal, életfelfogással. Néha tiszteletre méltó ez a makacsság, kitartás. Mint az írásod, még ha nem is értem. Vagy… Tényleg, mi van az X-Faktorral?

-   Semmi. Lefújt vágyálom. Lehet, hogy igazolja azokat, kik kései bolondériának tartották, tartják az égi adománnyal élni akarással vezeklésemet. Élen apámmal, annó továbbtanulási szándékom törlésekor. De az is lehet, hogy túl sokat pofáztam az interjún. 13 éves szelencét nyitottak meg, ráadásul nők. Nem fogtam vissza magam, gondoltam, úgyse találkozom már velük.

-   Ezt se értem, esetleg a lényeget: nem hívtak vissza?

-   Nem. Május végéig nem jelentkeztek, tehát ennyi.

-   És feladod?

-   Nem tudom, Feri. Annyi mindent elkezdtem az életemben, annyi mindennel akartam bizonyítani, nem törődve nehézséggel, másnak lehetetlennek tűnő helyzetek megoldásával, egyedül érzetemben felvett álarccal. Életleltáramat lapozgatva, többet fejeztem be, mint dobtam el, sajnos nem időben. Jó, ezt se érted. Mondjuk, manapság divatosnak számító barátok elvesztésére gondoltam. Sokáig csak azt hittem, barát ugyanúgy csak egy lehet, mint életem párja, társa. Csak most, ahogy veszítem mindkettőt, a szívemből szakított darabokkal érzem, kiket is tartottam, gondoltam barátnak.

-   Ha rám gondolsz, Krisz, én nem tagadtam meg a barátságunkat, mint a te híres kollégád.

-   Ez övön aluli volt, Feri. Egyébként ennek a fejtegetésnek se a helye, se az ideje nem alkalmas. Lassan kezdenek bejönni már a kollégák is. És bármennyire is vitatják egy portás munkáját, ha azt tartalommal tölti az ember, akár adminisztratív, akár emberi vonatkozásban, máris van értelme.

-   Látod, ez vagy te, Krisz. De ezzel az anyagi problémánkat nem fogod tudni megoldani egyedül, hidd el.

-   OK, igazad van, vagy mégse, már nem is tudom, mit mondok, jön az igaz… Szép napot kívánok! – Ugrott fel Kriszta, mobilját az asztal szélére ejtve. – Máris adom a kulcsot.

-   Köszönöm, Krisz. Minden rendben van?

-   Tudtommal igen – érezte a portás a nyári forróságot, nem tudva rögtönzött szoli reklámját.

-   Akkor rendben. Azért, ha mégis valami eszedbe jutna, valami tiszta lap, amit képes, sejtelmes előadás nélkül is elmondanál nekem, az ajtóm nyitva áll – mosolygott az igazgatóhelyettes.

-   OK – fordult meg Kriszta, hogy bezárja a kulcstartó szekrényt. Észre se vette, mikor söpörte le a mobilt munkaasztaláról.

…….

Kriszta életelvét – minden emberben megtalálható a jó, míg nem kódolják belé a csakis rosszra figyelmet – a májusvégi délutánon tudatosíthatta magában. A főépület aulájában tartott tanévzáró kis koncert évtizedekkel terhes időalagútjában röpítette vissza. A negyedszázados oktató-nevelő munkája alatt magánéleti gondját-baját törlő, életét fiatalító gyerekek építő, alkotó, bizonyító léte bizsergette ezen a délutánon[5]. Érezte azt az erőt, melyet egy embernek, egy nőnek, anyának, pedagógusnak adhat a gyermeki őszinteség, a tehetség elfogadása, élvezete, a pedagógusi munka hálája.

Mint megannyiszor, most sem tartott sokáig a rózsaszín ködben úszkálás. A 2017-es pedagógusnap megcsúfolásának előszeleként fedezte fel Kriszta, a valamikor vetélytársnőnek tekintett volt kolléganő kollégájának megosztott szégyenfolt-hírét:

 

>>”Eljött az a pont, amikor muszáj radikálisan és nagyon keményen felemelnem a hangom valamiért,amire már én is azt mondom,hogy ennél SZÁNALMASABB,és KEGYETLENEBB döntés nincs a világon..

2017 ápr. 1.től " mélyen tisztelt" és "szeretett kormányunk" úgy döntött, sok ez a díjazás, és így a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi.III.törvény 99/C.§ (3) bekezdése értelmében már nem munkarehabilitáció, hanem fejlesztési jogviszonyban foglalkoztatja az ellátottakat..
És most figyeljetek
A törvény szerint a foglalkoztatottak ÓRADÍJ összege nem lehet kevesebb a mindenkor kötelező legkisebb órabér 30%.-nál.
2017.-ben a legkisebb órabér 733 Ft., ennek 30%-a 220 FT.
Ez azt jelentette, hogy leánykám és minden társa aki ebben a formában van foglalkoztatva a korábbi /egyébként szintén nem kiemelkedő/ díjazás helyett 14.256 FT-ot keresett április hónapban.”<<[6]

Annyira bosszantotta a hír, hogy megfontolás nélkül azonnal püfölte a klaviatúrát:

>>"Egy csodálatos, újra életkedvet adó, tanévzáró gyermekkoncert után láttam ma reggel G. T. megosztását, amit én most nem csupán az egyetértés, igenis áldozatok nevében ismétlek. Olyan gyerekekről, hozzátartozóikról, őket megértően nagybetűs életbe illeszkedéshez segítőkről van szó, kik még megengedhetik maguknak az álomvilág felszabadítását. A mindennapok apró-cseprő sikerélmény túlértékelését, hogy a másságot el nem fogadó környezet, társadalmi réteg sasszemével fogó, deviánsnak, bolondnak mondott viselkedés ne fájjon a családnak. Egy rég feledett, veszni hagyó életszemlélet, emberi érték: az amit egyik oldalról elvett az Úr, valahol többszörösen visszaadja álom kiteljesedésének jegyében. Csakhogy, aki ilyen, szerintem nem csupán orcátlanságra, hanem embertelenségre képes, már-már önjelöltként teljesíti a kora által tiltott spártai végítéletet, saját berkeinek védelme jegyében, ki tudja tán a maga disznófejű nagyurát képviselve, egy manapság divatos, mégis vészjósló gyilkosságot készít elő. Ugyan azt mondják, az első élet kioltása okoz csak gubancot, ha okoz egyáltalán az elkövetőnek, a többi jön magától. Viszont az, ki már egy nemzet nem csupán szórványos részének beint, lesöpri a megélhetési esély listájáról, az már nem törődik vele, ha a jövő majdan áriaugatónak, vagy akár iszlámistának, terroristák gyáva rókájaként jegyzi majd. De nem. Ezekre az állatokra, sőt, állatnál is gusztustalanabbul eljárókra még a róka, vagy a patkány is nemesítő jelkép lenne.”<<[7]

 

……

 

Nem is sejtette, hogy pár nap múlva megosztását visszaigazolja egy meghatározásban, nevében is mindent eláruló törvényjavaslat híre, amit este hallgatott vissza, az egyórás helyett két-két és fél órával hosszított egyik reklám alatt:

>>„Kiakadtak a pedagógusok a Taigetosz-törvény miatt. Nemrég a Tanítanék mozgalom képviselői egy nyíltlevélben fordultak Áder János köztársasági elnökhöz, akitől azt kérték ne írja alá a taigetoszi …”<<[8]

-   Ilyen nincs… - csóválta fejét mosolyogva, Kriszta. – „Mégis igazam volt?” Folytatta azért halkan, nyitott erkélyablak mellett nem csupán a falnak is füle van tény miatt. „Mégse nevetséges túlkapás volt az a múltkori válaszom? Csak nem vagyok olyan hülye. A kora gyermekeinek nevetségesnek mondott, azért számára felnőttek esti meséjének alkalmas zsarus sorozat ugyan folytatódott, azért a mindent tudó Google-ból rákeresett arra a bizonyos, hulljon a férgese, vagyunk elegen e golóbison törvénysorsot jelentő híranyagokra. Ezzel nem ellent mondva az ismét csökkenő népesedést mutató éhes vagyok, nem egyenlő magyar vagyok kis országunkat érintő generációs szelekciók miértjének, amit nyíltan kevés híranyag közöl elfogadható, de legalább érthető információként.[9]

-   Hoppá – ismerhette meg szomszédja a tavasszal társasházba költöző szomszédnője hangját. „No, ezek szerint már eső után köpönyeg, hisz az esély végleg elveszett.” Vezette egerét a különböző, témával kapcsolatos oldalak címszavai közt.

Klikkelgetett oldalakat nyitogatva, hogy visszanyerje az igenis, pozitívan is lehet látni a helyzetet alapérzést.

„Kell lenni valami értelmes magyarázatnak is, nem csak a fejetlenséget eredményező, sorsában néha beletörődő kisembereknek ugyancsak nem kisdedjátékokat már felfogni se akaró sztrájkok miatti dugók, melóból elkések stresszes napok léteznek.” Sulykolta a relaxációnak nem nevezhető, annál mégis többet adó mondókáját.

Egymás után küldte magának a nyári szünet olvasmányainak szánt híranyag site címét[10], míg egere megmakacsolta magát, az egyik cikk reklám utáni bekezdését ki is jelölte:

>>„…A neves író a Taigetosz-törvénynek elkeresztelt törvénymódosításra reagált, miszerint megszüntetik a lehetőséget, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek egyes tantárgyakból felmentést kérhessenek. A mai napon az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az oktatási államtitkárság végül véget vetett a találgatásoknak, hangsúlyozva: a módosítás egyáltalán nem érinti a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulókat, így a fogyatékossággal élő, diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás tanulókat. A közleményben kitértek arra is, hogy a jogszabálymódosítás szakmai kezdeményezésre született….”<<[11]

Olvasta el a számára jelnek számító, önállósuló egerének kiemelt szövegrészét.

 

……

Amilyen kegyetlennek érezte Kriszta a hatodik ikszes születésnapján magát hajnalban, annyira boldog volt este a napi családi események képeit nézegetve a közösségi oldalon. Viszont a ne éld bele magad semmilyen boldogságba, nem tart soká. Itt se tartott. Menye letiltotta közösségi oldalról. Ráadásul úgy, hogy egyetlen ismerős útján se követhette a valamikor nehezen elfogadott nagymama állapot, de életerőt adó első két unoka mindennapjait. Ez újból visszavágta a múlt sebeit nyalogató depibe.

Azért már előkerültek a kis sündisznó tüskék használhatóságának nyomai is. Ahol csak tehette, közvetve fia orra alá dörgölte a lényeget: Míg Kriszta tiszteletben tartja a fiatalok kiscsaládi életterét, emlékezve a sajátjuk anno krízisére, a mamóka mindent előbb tud effektusára, addig Sanya ne akarja megszabni, hogy az anyjának mivel is kellene foglalkoznia szabad idejében. Viszont tudomásul vette, hogy a számára természetesnek tartott, a nem csak a ma emberének szóló love storyba csomagolt szoció kevés embert érdekel, s ilyen az ő kiscsaládja is.

De hogy a többi otromba, néha idétlen megosztásokat üdvözítő lájkolások mellett a Kriszta szerint nem csak őt érintő, hanem embertársainak fontosnak tartott információ megosztását miért kellett letiltással, a nagymamának nyugalmat adó információtól megfosztó letiltással büntetni, nem tudta, akarta megérteni. Azt viszont megértette, menye már nem az a kislány, akit annak idején lelkesen engedett fia közelébe, engedte el őket, élhessék csodás, szeretetteljes életüket. Mint ahogy azt is, hogy menye ezzel a húzásával pontot tett a te már lejárt lemez vagy, anyós, ideje kilépni életünkből, hatalmas ijére.

„Végül is, lehet, hogy igaza van Petra néninek. Őt is hányszor a mélybe rántja menye, felébreszti, ha csak egy kicsit is érezheti a boldogságot. Még ki is mondatja fiával: a mai fiatalok nem kérek a szülőkből, nem kell az idősek tapasztalata, segítsége, ergo, ne várjanak semmit gyerekeiktől. Még jó, hogy azért a vér nem vált vízzé, csak az életét jelentő, gyermekének anyjával kötött kompromisszumként fogadhatta el a bajban őket mindig kisegítő anyuka elküldését a generációs otthonból.” Gondolkodott Kriszta, bízva benne, hogy nem a pár hete elfogadott szülőtartási kötelezettség törvénye miatt ajánlotta fel a lakásvásárlást.

„Hát igen. Eljön az idő, amikor még nem is megyünk második gyerekkorba, de már feleslegesek leszünk. Feleslegesek a munkaerő-piacon, noha ellenkezőjét hirdeti a politikai célokat mindig szem előtt tartó kampánymédia, a pályázati rendszerrel milliókat remélő munkáltatói reklámok, a gyakorlat ennek ellenére más. Ha nem vagy sógora, ismerőse a tulajnak, a főnöknek, amint meglát, betelt a portálon hirdetett kézilányi, mosogatói, takarítói stb. állás.

Vagy vegyük tudomásul: teher vagyunk a gyerekeinknek, tán a túl népes Földnek. Hisz az egyik oldalon pazarló, másik féltekén éhező világot miért is érdekelné, hogy kihal a magyar, eltűnik majd a térképről, nem lesz legalább éhes vagyok, vagy épp magyar vagyok angol nyelvi kérdés[12].” Ballagott hazafelé, két-három megállóval előbb leszállva a buszról, hogy a portási munka óta rátelepedő plusz kilókból fogyjon végre pár deka. Tisztában volt a minimális mozgásának nem sok értelme van lényeggel, csakhogy most nem ez izgatta. Hogy a most depibe rángató vénülés, öregedés látszatát is segítik a felesleges kilók, nem tudott gondolni. Most csak az idő múlása bántotta. Tán ekkor értette meg a pár hete még fellépésért gyakorolt Macskák szövegét, élte át a karaktert.

-   >>Éjfél, sűrű csönd ül a járdán / Mire gondol a vén Hold, / Hogy csak mosolyog rám.<< [13] Kezdte, a saját magát is meglepő sikerélménnyel a nemrég még szöveget-dallamot igazítani kényszerülő strófát. >>Holdfény…<< Te szent ég! – Tapadt az épület falához, az őt kerülni akaró férfit meglátva.

-   Folytassa csak – mosolygott a Krisztát valakire emlékeztető borostás képű munkaruhás.

-   Ezek szerint nem kapcsolta volna ki a tévét, ha ezt hallaná.

-   Nem. Nem kapcsolnám ki, ha ezt hallanám.

-   Ó – szabadult fel végleg a kételyével hadakozó nő. – Nem hittem volna, hogy ma még stilisztikai vétóba ütközöm. S főleg… - kereste a szavakat, Kriszta.

-   Nem minden a ruha, kishölgy – állt meg a Posta előtt a férfi.

-   Hm. köszi, hölgy. Pont ma? Ennél lerobbantabbul nem is nézhetnék ki. Egyébként a múltidő egy vesztett fejsze nyele, a már nem lesz belőle semmi, X-Faktoros visszahívás. A feltételes mód a cél, amiért vállaltam a nyilvánosságot. Nyugdíjas és/vagy művelődési házakban szerettem volna fellépni… Nem – emelte fel ujját, Kriszta. – Továbbra is szeretnék, csak nincs lehetőség, nincs hozzá engedély, jogosítvány.

-   Tudja, ez a baj manapság. A tehetség nem mindig párosul önbizalommal. Ezt azoknak kellene fejleszteni, akik felismerik a tehetséget. Ma, amikor annyi otromba üvöltözés, csupán vonaglásra ingerlő kiabálás telíti a kasszát, jelenti az adományokat…

-   Édes Istenem, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm, uram! Igaza van, nem a ruha teszi az embert, mégse. Bármennyire is ennek ellenkezőjét bizonygatják nekem két évtizede.

-   Magára hallgasson, a szívére, s arra, akinek köszönheti ezt a hangot!

-   Akkor mégis lenne értelme folytatni? Nem biztos, hogy kell az X-Faktor a művelődési házakban, vagy nyugdíjas otthonokban szerepléshez.

-   Egyáltalán – került elő a kis táskából a valóság sárga csekkje. – De most mennem kell, ezt még ma fel kell adnom. – Folytassa, nyugodtan. Most már úgyse zavarom – nyitotta a pár perc múlva bezáró posta ajtaját. – Viszlát!

-   Viszont látásra, további szép délutánt, estét! – Ragyogta vissza Kriszta arcát a már záródó üvegajtó.

…….

Évtizedek óta kérdéses, már nemcsak az európai oktatásban, miért kell júniusban is húzni a gyerekek idegszálait, főleg, ha már nincs is mit okítani, nevelni pedig valósággal képtelenség. A verőfényes napsütéses délelőttök, globális melegedést déltől négyig ne napozz figyelmeztető hőségben csak játszóteres foglalkoztatással elviselhető tanmenet-teljesítést majd’ mindenki értelmetlennek tartotta.

A hőség nem csupán a gyerekek figyelmére, fegyelmére nyomta bélyegét. Mikor már végre újra találkozhatott volna Kriszta Péterrel, egymás után érkeztek a drogfogásos hírek. Nem számított már a kenderesek évtizedek óta dédelgetett álma, az esetlegesen elfogadható minimális fűtartás, a fiatalok testi-lelki egészségét ketté törő szenvedélybetegség bilincsei egyre nagyobb számban törölték a drogprevenciós tiszt nyugdíjtervét.

 

>>„Egyre több gyerek követ el bűncselekményt. Súlyos bántalmazási ügyek, gyermekszegénység, gyermekprostitúció, kockás inges tiltakozás. Csak néhány kiemelt példa a tavaly néhány meghatározó, gyermekeket érintő ügyeiből. Ezekből készített átfogó jelentést a Hintalovon gyermekjogi alapítvány. Azt atv.hu azt írja, a gyermekjogi intézmény szerint a top10es listán a lopás, utána a garázdaság a második, ezeket követi a testi sértés, a határzár tiltott átlépése és a kábítószer birtoklása. Pozitívum, hogy csökkent a dohányzás és az alkoholfogyasztás a tinédzserek körében, 2010-14 között, de a nemzetközi átlagoktól azonban még így is elmaradunk. Hazánkban minden 5. 15 éves hetente legalább egyszer rágyújt. Minden negyedik 15 éves kipróbált már valamilyen szert életében, ötödük tiltott szereket is fogyasztott, és minden tizedek 9.-10. osztályos tanuló használt már valamilyen dizájnér drogot.”<< [14]

Mikor Petra néni elmondta Krisztának fia bocsánatkérését és döntését, hogy igenis segíteni fog édesanyjának, akiről nem fog elfeledkezni soha, már bevitte az iskolába a szmogos kinti levegőből azért is nyerhető napfényt.

Azt hitte még hajnalban, hogy Erika nagylánya, várva várt drága kis unokájának édesanyja hajnali kérdése, Nonokáról küldött >>első éves szülinapi ébredés<< képek pörgették így fel. Hogy mégse, maradt benne a hajdani megérző rezgésekből valami, a jó, vagy rossz, de történni fog még ma valami szeretteimmel, vagy akár velem, torokszorító, szívet többször vibráló, van gyomrom, emlékeztető remegés érzésből – mire indult a szülinapi csendes bulira, kiderült. Először az informatika szakos kolléganő érkezése:

-   Szia, drágám! – Várta szaktantermének kulcsát, az okítással-tanítással valamikor Kriszta mezsgyéjén kezdő tanárnő.

-   Szervusz, Irénke – adta át az informatika terem tárulj szezám tartóját, a benne megbújt napi frissítő aprójával.

-   Hallom, nem hívtak még vissza az X-faktorba. Nagyon ragaszkodsz ahhoz? Mert én tudok egy helyet, ahol most is keresik az énekeseket.

-   Igen? De én nem végzett, képzett énekes vagyok.

-   Az nem baj, szívem. Nézd meg a neten a Dan…

-   Csókolom, Irénke néni! – Érkezett a tanárnő mellé a negyedik-ötödik lépcsőről leugró utolsó éves fiúcska.

-   Ajaj, Pistikém, még kitöröd itt nekem a lábad! – Kapta el Nádszálkisasszony Góliátot. – Na, majd beszélünk!

-   Jó, és köszönöm – ült vissza Kriszta, az önként vállalt adminisztrációjához. Épp hogy egyeztette a beérkezett, füzetében jegyzett kollégákat a jelenléti ívvel, mikor számára ismeretlen számmal csörgött a privát mobilja.

….

 

-   Ezt… ezt nem hiszem el, Petra néni! – Robogott pár perc múlva az ebédlőbe.

-   Mit, te szép anyám? – Mosolygott a konyhás néni.

-   Mostanában mindenki kérdezte, hogy mi van az X-Faktorral…

-   Igen, én is. És?

-   Most tettem le a telót, Petra, kedves! – Ölelte át kolléganőjét, Kriszta, remegve.

-   Mi van veled, te asszony?

-   Nem tudtam, mikor érek most rá, még nem tudom a tanév végi menetrendet, beosztásomat, nem mertem belemenni semmi pontosba, míg nem egyeztetem az igazgatónővel.

-   Jaj, te! Én nem tudom, mit csinálok veled. Hát nem itt vagyok, ha menned kell? Előtted ki volt ott a fülkében, amíg nem tudtak felvenni más portást? Mit gondolsz?

-   Tudom, és nem felejtettem el, hogy az első castingnál is te helyettesítettél.

-   Inkább úgy mondom, hogy mi. Mert amikor jöttek le a kicsik ebédelni, váltottuk egymást.

-   Isteniek vagytok, tudom, de ezt akkor is előbb a vezetőséggel kell egyeztetnem, azt hiszem.

-   Hát az igaz, semmi kétség. Jól van, te lány! – Lépett a felmosás után már száradó területre, Petra néni. – Iszol egy kis kávét? Megmaradt az előzőből. Igyuk meg ketten.

-   Nem is tudom. Úgy felpörgetett ez az egész. Este megyek az én kis Nonókám születésnapjára, most ez a telefon – pislogott, könnyeit pergetve, a magát akkor se nem portásnak, se nem néninek érző, boldog nő.

-   Látod, kislányom – vitte ki a fülke elé kávés ibrikjét, Petra néni –, megmondtam én neked. A jó Isten mindent elrendez. Tudom, pár napja még én is nagyon magam alatt voltam, és most mégis megint csak azt mondom, biztos megvolt mindennek az oka. Isten szeretete, az égiek rendezték ezt így, ennek így kellett lennie. Meg kellett ismernünk a tiszta szeretet erejét. Azt, hogy tudjam, miként viselkedik a fiam a menyem előtt, milyenek a gyerekek, és neki is látnia kellett, meg kellett tudnia, hogy én így is, mindenképpen az édesanyja vagyok. Tőlem akkor se kap kevesebbet, bármit is tesz a menyem, hisz akkor is a szülő anyja vagyok. Ahogy meg is mondtam neki. Ez az anya és fia közti szeretet.[15]

-   Hát igen – figyelte nővérének érzett-értett kolléganőjét Kriszta, fedezte fel a tán még nálánál is többet megélt nő szemében az őszinte mosolyba csomagolt hit gyönyörét. – Most ő vesz Petra néninek lakást, hogy ne rettegj a holnaptól, már most megmondta, mielőtt valami ostobaságot el nem követsz. – „Vajon én is ilyen nyugodt leszek négy-öt év múlva, mikor a túlvilági dolgokról beszélek? Nem rettent akkor már el a halál kérdése, gondolata?” Borzadt el magától Kriszta, abban a pillanatban jött rá az évtizednél is vastagabb önvádjára: azon az átkos éjszakán tán nem is azért nem védekezett eléggé, hogy gyermekei miatt maradjon életben. Tán ezért büntet engem az Úr, mert nem elég, hogy nem tettem semmit, amiért ő megáldott, s adhassak adományából, de még a próbatételkor is csak a fejemet védtem, hogy ne vághassa az ágy sarkának, a bolhaszarossal törődve.” Villant be Kriszta időalagútjából az átkos anyáknapi éjszaka megállója.

-   Én azt? Azt sose kislányom. Az életüket csak a hitetlenek dobják el. És a gyávák.

-   Pedig ahhoz is kell bátorság, hidd el – fagyott le Kriszta arcáról a mosoly, rándult szája, örült, hogy kávéspoharáért kis fülkéjébe bújva csak hallható.

….

Mikor Kriszta lehalkított mobilján eltűnt a >>Péter<< kijelzés, az iskola okítói, technikai dolgozói egy elmélet-gyakorlat bemutatónak is megfelelő tanévi emlékpéldákkal támasztották alá  taigetoszi törvény aláírása elleni petíció jogosságát.

-   Te, kicsim! Nem téged keresett ez a … - mutatott Petra néni a portásfülke ablakán látható, halványan világító telefonra.

-   Lehet, hogy valamit még akar mondani a… Nem! – Tartotta egyik kezében mobilját, fogta le száját, majd kezdte masszírozni hol sápadt, hol vörösödő arcát, Kriszta.

-   No, mondjad már! – Rázta meg, a már ájulásra kész asszonyt, a takarítónő.

….

-   Ne haragudj, kislányom, hogy egyedül jöttem. Ez nem azt jelenti, hogy őt nem érdekli Nonóka, hidd el – pakolta le Erikánál Kriszta a születésnapi torta alapjait.

-   Ugyan már, anyukám! Egy percig se aggódj ezért. Nekünk is írt, és még csak titoktartási fogadalmat se sértett, vagy hogy is mondják… Lényeg, hogy anélkül is kiderítettük, míg téged vártunk, hogy ez most tényleg komoly.

-   Micsoda? – Torpant meg a nagyi, szerelmi vallomás vágyálmának vesztésével már nem is törődve. – Ti tán többet tudtok mint én?

-   Nem tudom, te mit tudsz, de nekünk Péter annyit írt, hogy elnézést kér, amiért nem tud eljönni, ha már a média is közölheti, biztos benne, hogy megértjük.

-   Ennyire benne lennék a trutyiban? Tessék, kicsim, ezeket most már végleg tedd el, nem tudok most semmire figyelni, hát még egy tortára.

-   Anyukám, azért az unokádra csak tudsz figyelni! – Emelte fel Erika, az egyéves kis csöppséget.

-   Hát persze, szentem, kicsi bogaram! – Vette át élete értelmét, a szerelmes nagyi.

-   De már tudom, miért aggódsz, nyugi, nem rólad van szó. Sőt, ha jól tudom, azt az ügyet már át is adta, amiben egy ideig te is érdekelt voltál. A suliba valahogy betévedt drogos…

-   Igen? Akkor más? – Mosolygott Nonókára, Kriszta. – Akkor jó, igaz? – Kacsintotta el magát a nagyi, ledobva álarcát, félrehajítva minden mást, mi elveheti most figyelmét, boldogságát!

…..

>>Drogkereskedőket kapcsoltak le a rendőrök. Egy házkutatás során tízmillió forintnxi kábítószer került elő. A készenléti rendőrség szerint a négy budapesti lakos szervezetten árulta a tiltott szereket a fővárosban….<<[16]

„Akkor erről beszélt, Erám az elején!” Állította le Kriszta este, a napi hírek meghallgatásához indított felvételsort.

….

>>Nagyon szeretlek, anyucikám!<< Nézte az üzenetet a nő, ki füstölgött a dühtől, hogy exe, gyermekei apja lemondta azt a délutáni partit, amit direkt azért szervezett ismerősökkel, többi rokonnal az ő lánykája, hogy ne érezze magát rosszul egyik szülője se, de unokáját mindkét nagyi ünnepelhesse.

„Szemét láda! Hogy teheted ezt azzal a gyerekeddel… mit azzal a gyerekeddel? Bármelyikkel, te állat?! Él-hal érted mindegyik! Ezért… Á!” Dobta félre az egeret először Kriszta, majd előhívta Sanya messenger oldalát.

…..

Az a tény, hogy ezt a hívást az ő újra életértelmet adó Nonokájának első éves születésnapján kapta, sejtelmes jelnek tekintette, mint a tizenhárom éve feledni való, felejthetetlen éjszakát.

>>Nem érdekel a mocskos pofád, se a hisztid. El nem megyek addig…<< fojtogatta Kriszta torkát a múlt, homályosította szemét áztató fájdalom gyöngye.  Először elkapta a válást követő kései nagy ő visszautasító randija után érzett élő halott vagyok, semminek semmi értelme sebnyalogató gyengeség, majd maga se tudta, hogy, mikor, a közösségi oldalra klikkelve, bejelentkezett lánykája.

>>Köszönöm, anyuci, hogy eljöttél!<< sok-sok puszi slime-mal, végén az ünnepi pillanatok képeivel, egy videóval ráébresztette a való világra, az élhető világra.

Ekkor döbbent rá, hogy megérzése jó, helyén való volt: a múltat el kell engednie, az élet ahhoz túl rövid, hogy fonalait értelmetlenül kuszáljuk, a sajnálat, sajnálkozás vermébe esve.

Rájött, ha már ezt a határidő utáni bizonyítási hívást ugyanolyan jelnek tekinti, mint exe anyáknapi éjszakájának birtokvágyas ítéletét, akkor felednie kell az ikszeket, ismét.

>>Újra kell kezdeni mindent, minden szót újra kimondani. / Újra kezdeni minden ölelést, minden szerelmet újra kibontani. / Újra kezdeni minden művet és minden életet, kezünket mindenkinek újra odanyújtani.<<[17]

Tombolt benne élete verse, amit az Ozora felé vezető úton elveszített a Köztársaság nevében kihirdetett válás napját követő versenyen, de most azért is, csak azért is értelmet nyert.

…..

>>Anyuci, itt van apu is! Ne haragudj, hogy nem válaszoltam, este mindent megdumcsizunk, és hidd el, nem maradsz egyedül, segítek, segítünk, de most a vendégekre figyelek. Szeretlek!<<

Olvasta újra és újra Kriszta a már nem is csupán négy fal közötti magányában élhető első éteri üzenetet.

(Folytatás, a love storyba csomagolt szoció szálak zárása a regényben olvasható)



[1] H.É. Facebook - bejegyzése

[2]A XXI. század egyik legnagyobb kihívására hívja fel a figyelmet a Facebook alapítója, Mark Zuckerberg és a Microsoft atyja, Bill Gates. A technológia fejlődésével egyre több helyen szorítják ki az embereket a munkahelyükről a robotok, és ez a tendencia az elkövetkező évtizedekben csak gyorsul. Az automatizáció óriási kihívás elé fogja állítani a társadalmak többségét.” http://www.origo.hu/gazdasag/20170601-automatizalt-robotok-szoritjak-ki-az-embereket-a-munkahelyekrol.html

[3] A 2017-es turisztikai információkból összeállított pársoros tényadatot tartalmazza a könyv.

[4] Ld. Magyarország idegen nyelvismeretének siralmas állapotáról szóló jelenethez csatolt hivatkozása.

[5] „A zene a maga különleges formájában rendkívüli hatással tud lenni az emberre. A mai modern zene, sajnos már csak szórakoztatásra vagy háttérzenének jó, de a valódi zene a maga leegyszerűsített formájában igen erős érzelmi és szellemi válaszokat tud felkelteni a hallgatójában. Elég csak megnézni, hogy egy Bach kantáta és egy Beethoven szimfónia milyen mélyen tudja megragadni az emberi lelket. A hallgatásra szolgáló szervünk ugyanis egy hidat formál a tudatos én és a tudatalatti én között. A zene alapvető elemei a melódia, a harmónia és a ritmus. Ezek az elemek -  igazán szakértő kezekben – terápiás hatások felkeltésére is alkalmasak. A speciális kezelést igénylő gyerek körül felhangzó zene, a fentiekben ismertetett módon és a terapeuta által összeállított formában a gyerekben belül is rezeg és közben dolgozik rajta. Ez természetes hiszen, ha a zene hatását vesszük az nem egyenlő a zenehallgatással. A zene mindig benne rezeg az emberben és mindannyian tudjuk, hogy a ritmussal pl. izgatottságot lehet létrehozni. A ritmus ugyanis az emberi test szerves része.” Forrás: http://www.camphill.hu/?page_id=83

[7] Forrás: szerző fenti megosztásra írt válasza

[8] Music FM 20170606-i Hírekből

[9] „A Föld népessége valamikor 2017 első felében éri el a 7,5 milliárdot. Ötven évvel ezelőtt még csak 3 milliárd 450 millióan laktunk a bolygón, és azóta a legnépesebb országok listája alaposan átrendeződött. Az akkori top 12-be a Szovjetunióval együtt még 4 európai állam fért bele, a mai top-20-ba már csak Orosz- és Németország, miközben Ugandában már többen élnek, mint a negyvenszer akkora területtel és nyolcvanszor nagyobb GDP-vel rendelkező Kanadában. …” Forrás: http://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/melyek_a_legnepesebb_orszagok_a_foldon_meg_fog_lepodni_a_sorrenden.628425.html / „Öt év alatt 134 ezerrel csökkent Magyarország népessége a 2011-es népszámlálás és a tavaly októberi kis népszámlálás, úgynevezett mikrocenzus között. …  „ Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170531_Egy_nagyvarosnyi_magyarral_lett_kevesebb_az_elmult_5_evben

[10] internetes oldal címét

[11] https://librarius.hu/2017/06/02/megsem-vonatkozik-a-disz-es-gyerekekre-a-taigetosz-torveny/

[12]i'm hungry. I am Hungarian (Forrás: http://www.webforditas.hu/), kiejt.: ájem hángri, ájem háng(e)rien - szerző

[13] Macskák musical szövegből Forrás: zeneszoveg.hu

[14] Forrás: MusicFM 2017.04.19-i Hírek

[15] http://egyazegyben.com/az-agysebesz-7-napig-komaban-volt-hihetetlen-dolgokat-tapasztalt-meg-65942

[16] Forrás: 2017.06-17-i Music FM Hírekből (A jelenet és híradás közti időeltérés a mondanivalót nem módosítja – szerző.)

[17] Váci Mihály: Valami nincs c. verséből

Köszönet

Nem is számoltam ma reggel az egyik Facebook-os megosztásomra ennyi lájkra. Köszönöm a figyelmet, ami a mai versemre inspirált (a közösségi oldalra írt javított változata):

 

 

Modern világ szeretetérzése

Négy fal közt pergeted a perceket - csendben,

Az egyedüllét magánya immáron nem érdekel.
Rájöttél végre-valahára, több téren kisember,
Nem vagy egyedül, s nem is csak az égiekkel.

Ha feledett, kinek hiánya fáj, szívedbe zárva,
Mit számít, míg érzed a szeretetet, virtuálisan.
Nem is sejtetted, lehet így is embernek barátja,
Egy a lényeg: gondolhass mindig boldogságra.

Ilyen-olyan titkos fegyver: fiatalító műtét,
Miért nem tudják sokan, mi is az igazi fény.
A modern világ technológiájától sose félj,
Tanulni nem késő, egy a lényeg: É L J!"
2017.06.16.
(Christina Buhela/C.B./CHEB még születendő regénye egyik fejezetének alapverse, a lájkolóknak köszönettel)

 

Pillanatnyilag úgy érzem, ez a következő regényem első fejezetének alapverse, amit ott a pályázat értékeléséig nem jeleníthetek meg. Így is örülök a gyermekkori álmom próbatételét követő tartalmas nyári Feladattervének, máris megvan a jelenleg készülő (Újra újélet c.) könyvem befejezésének, a szereplőktől így már nem fájó búcsújának motivációja. :-)

C.B.: Újra újélet c. regény, Van értelme? c. fejezetéből

"Kriszta ugyan egyetlen napot se mulasztott el kómában, mint a már harmadjára nézett zsaru sorozat főhőse, mégis ugyanolyan kívülállónak, egyre inkább más bolygóról érkezőnek érezte magát. Egy olyan világból, ahol csak az emberek haltak ki, de az emberi érzések, az őszinte értelem-érzelem becsülete sugárzott szerte a Világba. "

 

Van értelme folytatni? Valahogy nem működik a dolog, pedig örömmel látom, 1-2 érdeklődő mindennap van. Szeretném tisztázni mielőbb Kriszta - Péter - Feri magánügyét, rámutatva a korunkban még inkább fenyegető, ifjúságot, jövőt érintő szenvedélyekre, a szükséges, elhanyagolható-mással pótolható, vagy épp értelmetlen ragaszkodás veszélyeire. Talán sikerül politikamentesen, de az egyre gyakoribb terrortámadás, valós-vélt kapcsolatú erőszakáradat akkor is szerepel a love storyba csomagolt szoció regényem záró fejezetének zanzájában, ha szándékom szerint viszonylag pozitív lesz a vége.

Ha ezt a próbálkozást minél többen látják, (esetleg megosztással, vagy ismert módon bíztatnak), hétvégén élek a motivációval.

Köszönöm a segítséget, kedves, tisztelt Olvasóim! :-)

C.B.: Újra újélet c. könyvének záró fejezetéhez

 

Van értelme

Ha van kiút, emberi segítség,

Feladni abszolút értelmetlenség.

Rosszban jót találni mindig lehet,

Ha te is akarod, igazértelemmel.

Csak meg kell találnod a kulcsot,

Mely életed során nyitja az ajtót.

Ajtót, a boldogsághoz vezetőt,

Hogy érezhesd mindig az erőt!

 

(A fejezet készül)

Pályázati alap3 (C.B.: Újra újélet c. könyvéből)

Élni akarunk!

 

Mikor is kezdődött? Ki tudja, kit érdekel már.

A mának élve, holnapra alig gondolva mi vár ránk?

Hajtunk szegényen, gazdagon, időt már nem is nézve,

Közben feledjük, mit is jelenthet maga az igazi, őszinte élet.

 

Pár hét telt el a bárányhimlős gyermek iskolába rohanása óta, már mindenki feledte azt a viharos délutánt.

Krisztának is csak akkor jutott eszébe, amikor a porta előtt folyt a korunk csúfságainak miértje keresés. Péntek lévén, már-már természetesnek tűnt a délutános ügyeleteseknek, hogy egy-egy nebuló mindig marad, nem tud időben érkezni a szülő.

-      Legalább ma tartanák be az elviteli időt, igaz? – Értette meg a fiatal lányokat, Kriszta. – De ha gondoljátok, én is pedagógus vagyok, nyugodtan…

-      Nem, nem, nem, dehogyis. Ügyeletesnek kell átadnia az utolsó gyereket.

-      OK. Végül is, a portás is csak azután ellenőrizheti a villanyokat, a bezárt ablakokat, ha már egyedül van az épületben.

-      Na, nézzétek, már megint sztrájkolnak – lapozgatta a napilapot, Rita. – Most nem az oktatásért, nem is a bkv-sok, egészség… de, az egészségügy, hisz most a mentősöknek telt be a pohár.

-      Ja, megint egy be nem váltott ígéret.

-      Azzal mindig teli a padlás, nem szoktátok meg? Hisz nekik is meg kell élni valamiből, valahogy.

-      Nekik? A mentősöknek?

-      Nem, hát… nem mondhatom most ki a gyerekek előtt.

-      Ja, azt hiszem, már mindent értünk. Te meg mit találtál, Petike?

-      Nézd csak, Joli néni, ezt már el tudom olvasni! Valaki be is keretezte. >>Az Európai Bizottság Magyarország Kormányát Európa-ellenesnek minősítette.<<[1] Tagolta a szavakat, hangsúlyozta a mondat végét, Petike.

-      Hát ezt meg hol találtad? Elkérhetem? – Állt 007es helyett 00lányszakasz kitérő útja után Kriszta a gyermek mellett. – Bocs, de a füzetemből eshetett ki.

-      És ez meg minek neked? – Mosolygott, Rita.

-      Ha nem is tartozik a megélhetés kategóriához, de legalább lazít a másik dimenziós utazásomhoz minden olyan információ, mellyel próbálom megérteni, megértetni olvasóimmal a hogyan és miként is él a XXI. század embere, veszítve emberi értékéből.

-      Hát, ez nekem most egy kicsit … hogy is mondjam, hogy ne bántsalak meg?

-      Csak őszintén. Inkább egy őszinte kritika, mint hazug negédesség.

-      Pedig manapság – csatlakozott az addig csak tanári körben vitapartner – jobban jársz, ha megszokod az alakoskodást, az álarcot.

-      Jó, hogy mondod, Imre. Akkor nálatok is erre számítsak?

-      Nem hallottad, hogy a jelenlevők mindig kivételek? – Kacagott az alsósok tündérkirálynője. – Jó, csak viccel… de nem is vicc, Kriszta. Ne vegyél mindig mindent olyan komolyan – paskolta a nővére korabeli portásnőt. – Lényeg, ha nincs fix aranyesőd, nem sokáig húzhatod valamilyen ügyeskedés nélkül.

-      Hát ezt tapasztalja pár generáció – rándult meg Kriszta szája. – Na, de ha nem bánjátok, ki tudja, meddig kell még várni. Tán nem lesz gond, ha most nem várom meg azt a bizonyos ...

-      Menj csak, annál előbb végzel te is.

-      Akkor felmegyek, mielőtt a szokottnál több lesz a túlóra. Nincs kedvem magyarázkodni – fejezte be Kriszta a megnyitott híranyag fájlok közösségi oldalra megosztását. – Nem is érdemes az ilyen vérlázító infókkal foglalkozni most.

-      Mit találtál?

-      Milliós havi nettójával sejthetitek, mikor áztatja be száraz kenyerét mézes tejbe?

-      Azok még a macskájuknak is luxus kaját, hacukát biztosítanak - lesték el a várakozó ügyeletes tanerők, Kriszta néni záró pillanatait.

-      Ja – kapcsolta ki a laptopot, Kriszta. – Azért a családi milliós bevétel mellett szegény százezres nyugdíjas most elvárja az esélyes tizenharmadik havit is. De ezt már inkább csak magamnak mentettem el. – Állt már a lépcsőkorlátnál. – Szegénykém, ő is élni akar – mart a gúny. – Mit számít, hogy azok az utcára került, házukat elvesztett adósok is ezt akarták.

-      Mi ezen itt, most tuti nem változtathatunk. No, akkor én meg felhívom a szülőket – kereste Rita noteszában a szülő számát.

-      Parancs – adta át Ritának a porta telefonját, Kriszta. – A csudába! Tán elcsípem még a végét – nyomkodta mobilját, a hírek felvételéhez.

>>„Pesszimisták a magyarok. 100 ezer emberből 19en lesznek öngyilkosok…”<<[2] Visszhangozta a lépcsőház.

Hogy érdekli a hírszerkesztő válogatása a portást, a tények hangereje igazolta.

>>”Az adatok szerint a középkorú férfiak a legveszélyeztetettebbek. Az Unió tagállamaiban összesen 4,9 millióan haltak meg, közülük 58 ezren lettek öngyilkosok 2014-ben. 77 százalékban, azaz tízből nyolc esetben férfiak követtek el öngyilkosságot, az így elhunytak 48 százaléka pedig 40 és 65 év közötti volt.”<<[3]

„Hát ezek a gyerekek remélhetőleg később se gondolják, érzik másképp.” Nézegette Kriszta az ablakzárástól visszatérve a falakon ragyogó legújabb tanulói rajzokat. „A színek, a vonalvezetések mögött lehet kérdőjel, de semmi szín alatt életvitalitásra vonatkozóan.”

-      Kriszta, mi már megyünk! – Kiáltott fel Rita.

-      Mentek? – Trappolt lefelé Kriszta, magát is meglepő gyorsasággal, lépcsőfóbiát csak korlátfogásra csökkentve. – Hu, ezt elszúrtam?

-      Te? Mit is?

-      Nem vártam meg az utolsó szülőt, és most…

-      Nem történt semmi, Krisztikém.

-      És mondta az anyuka, miért jött ilyen későn? Rá ugyan nem jellemző, hogy ilyen sokáig…

-      A papa jött, ráadásul épp hogy sikerült megúsznia egy balesetet. Cefetül kivolt. Nem elég a feleség vetélése…

-      Micsoda?! – Lepte meg Ritát Kriszta szirénája.

-      Nyugi, Krisz. Rosszabb vagy, mint a gyerekek. Hogy húzhatod fel magad ennyire? Nem is mondom…

-      De, de, de, OK. Leállítottam magam, csak…

-      Szóval, a lényeg: A megállóba gázolt egy gazdag ficsur. Amikor kiszállt a kocsiból, nem a halott, a kocsijában jajgató sérült érdekelte, hanem a véres foltok, azokat törölgette a mentők hívása helyett.[4]

-      Nem mondod – kereste Kriszta a pontosító infót, laptopján. – És milyen vetélésről beszéltél?

-      Tudod, aki itt volt, amikor felszaladt a kis Zalán bárányhimlős öccse.

-      Ne, ne, ne – terpesztette ujjait a pipacsvirágból mészreklámra váltó Kriszta. – Ugye, most nem azt mondod, hogy megöltem egy kisbabát?!

-      Ugyan már, Kriszta! Ez már tényleg süketség. Nehogy most magadat hibáztasd. Azzal az anyukával kellene elbeszélgetni, aki ha egyedül is neveli a gyerekeit, de behozta a közösségbe a bárányhimlős gyerekét – próbálta nyugtatni a portás nénit, Rita. „Még jó, hogy nem mutattam meg neki a napokban energiaitalok túladagolása miatt meghalt tini[5], vagy a pár órája olvasott, negyedik emeletről kizuhanó kistarcsai hároméves kisgyerek esetét[6], akik szintén élni akartak, tán nagyon is nagybetűs életreménnyel. Csak épp hiányzott a megfelelő időben, helyen adott, kapott figyelmeztetés, védelem saját maga ellen tervezett vakmerőségével szemben, a vészhelyzet felismerése.” Kattogott Rita agya, szánalom mosollyal figyelve a párhetes meggondolatlanságból eredő, valóban gyilkosságnak is mondható eseten rágódó kolléganőt, anyát, nagymamát.

-      Pedig hogy örült, megfiatalította a szíve alatti új élet. Még a vírust is leküzdötték, és most… - gyülekeztek Kriszta szemében a könnyek. – Egy ember, egy nő figyelmetlenségével, egyedül saját problémáján siránkozó anya egoizmusával már nem tudtak harcolni – csorgott arcán a múlt veszteségének vádjával fűszerezett, együtt érző fájdalomgyöngy. – Szia, Ritám. Legyen neked szebb az estéd, éjszakád – nyitotta ki az ajtót kolléganőjének.

(A történet előzménye, folytatása, befejezése Szerző: Újra újélet c. könyvében olvasható)



[1] Forrás: 2017. május 17-i Lokál Újság melléklet 3. oldal

[2] Forrás: MFm Hírek – 2017.05.18.

[5]http://faktor.hu/faktor-koffein-del-karolina-halal-iskolas-fiu

[6] http://www.origo.hu/itthon/20170520-kistarcsan-kizuhant-egy-3-eves-gyerek-az-ablakon-negyedik-emeletrol.html

Irodalmi palyazatalap/2 (C.B.: Újra újélet c. regényből)

Embernek születtél?![1]

 

Évmilliókkal ezelőtt, az állat felegyenesedett.

Azaz csak egy, megunta görnyedését – az ember.

Évszázadokon át vívta csatáját a szebb jövőért,

Építette a civilizációt, jóra nevelve gyermekét.

De mikor és hogyan, nem tudni, jött a fordulat:

Emberből állat lett, emberségesebb lett az állat.

Értést-érzést többet ismer ma már az állatvilág,

EMBER, emberfaj, mi történt? Rútul megbuktál!

 

Már vagy negyedszerre ismételte az >>…összehoz minket<< rádióállomás az ikszes tehetségkutató egyik szervező, vagy a divatos státusszal, szerkesztő rezidense bakiját.

-      Bocsi, Bochikám, de abszolút egyetértek Danival – osztotta meg a falakkal Kriszta, azonnali reakciójának indítását. „Mert, ahogy Dani is mondta, mindenki volt kezdő, emberből van a legbénább debütáló is. Emberként követi el hibáját, aminek kritikáját vagy elfogadja, vagy nem. Hogy miként is dolgozza fel a nem épp sikerélményt, az nem csak attól függ, hány embernek, s milyen mélységben ártott bukfencével. Nagyon sokat segíthet, vagy épp árt, a kudarcot fogadó hozzáállása.” Folytatta azért magában az évtizedek óta befutott együttes gitárosának próbajátékra hívó országos csemege csócsálását.

-      Na, ennyiből ennyi is elég – nyitotta meg Kriszta e-mailjeit. És ha már ott volt, a szokásos hírlevelek pörgetése után áttért a közösségi értesítésekkel arra bizonyos F betűsre. Ami manapság már egyfajta negatív jelző is azoknak, kik nem fogadják el, hogy minden technikai, informatikai fejlődés befolyásolása csak a használótól függ. Jó. Nem csak, pontosítva inkább: a felhasználótól is függ. Ha valaki kordában tudja tartani érdeklődési körének megfelelően az adott területet, senkinek se árt vele, használatával egyszerűsíti az életét, időt, tehát pénzt takarít meg.

Épp ezen gondolkodott a magát már nem őskövületnek tartó, ide-oda billentyűző nő, nagymama, amikor gyermekeinek üdvözlése, napi program iránti érdeklődése közben megütötte szemét egy síró kutya képe.

„Jaj, istenem, miért sír, szegénykém?” Futott át Kriszta szívén a kérdés, >>”Zokogva hunyt el ma a kutyám.. Valaki megmérgezte az udvarunkba bedobott étellel”<<[2] Fogta fel agya a választ.

-      Milyen ember az ilyen? Ember egyáltalán? – kapcsolta ki első dühében a laptopot, maga se tudva, tudatosítva hova, készülődött ki a lakásból. Hogy valamilyen célja is legyen lobbanásból eredő lakáselhagyásának, az ajtó melletti gázórára akasztott szatyrot leakasztotta, dzsekijében ellenőrizte az iratokat, erszényét, s már kint is volt a folyosón.

-o-o-o-[3]

Pár nappal később is ezen rágódott, javítgatta a lementett infóhoz, akkor azonnal megírt versét, mikor egy ősz hajú néni állt a porta előtt.

-      Látta azt a kisfiút? – Kérdezte sírásra hajlón, remegve az előző nap hajléktalannak vélt gyermek elhelyezéséért esdeklő néni.

-      Nem láttam, néni drága, és a helyzet sajnos nem változott: ha láttam volna is, én nem tehetek semmit. A néninek kellene elmenni az önkormányzathoz, inkább ott elmondani.

-      Ezt értem, csak annyira sajnálom azt a kisfiút. Annyira megijedt, amikor az a férfi lehajolt hozzá, hogyha még egyszer így viselkedik, nem jön el érte.

-      Hol? Itt?

-      A Bosnyákon szálltak fel, és itt le, erre jöttek.

-      Értem, de ezen mi sajnos nem segíthetünk.

-      Hát akkor mi kell ahhoz, hogy ne kelljen szegénynek szenvednie? Mint az a szegény kicsi baba, akit a részeg szülei mellett találtak. Vagy a gödi gyerekek. Lekötözik őket.

-      Gödi? Sejtem, mire tetszik gondolni, de én jogosulatlanul készült képekről hallottam, idősek és nem gyerekek otthonában. Viszont, ha nem tudok segíteni…

-      Jó, jó, megyek. Csak annyira sajnálom azt a kicsi fiúcskát, még éjjel is őt láttam magam előtt. Nem tudtam aludni.

-      Megjött az ebéd, Kriszta! Kinyitod az ajtót?

-      Máris – nyomta meg a kapunyitó gombot, munkakörét pedrecnek átnevezett portás. – Viszontlátásra! – Engedte ki az aggódó dédit.

….

Délután is forgott az egymással törődés fekete-fehér kereke. Ember, állat bizonyított egyaránt. Az ügyeletben maradt négy-öt gyerkőc nagyon várta már, hogy jöjjenek érte, amikor csattant a kapu.

-      Jó napot, visszaértek? – Fogta szabadulni akaró kisfia kezét, a nagyobbért érkező anyuka.

-      Igen, Zsoltika a másik osztályban van már – próbált tapintatos maradni, Kriszta. Csak jóval később kapcsolt, hogy a kicsi mire is olyan büszke. >>Bárányhimlős vagyok, bárányhimlős vagyok<< visszhangzott a lépcsőház. – Anyuka! – kiáltott felfele, Kriszta, a gyerekkel már lefelé futóknak.

-      Nem szoktam ilyen sokáig itt hagyni.

-      Tudom anyuka, de fertőző gyerekét felvitte a közösségbe? És… Te szent ég! Volt még fent egy kismama is, nem?

-      Mit tudom én. Hárman beszélgettek. De mi már futunk is, nem is tudom, hol áll a fejem. Egyedül vagyok velük.

Hazafelé Kriszta már csillapította dühét, valamelyest nyugtatta, hogy értesített minden érdekeltet, kivéve a második gyermekét váró anyukát.

-      Cicukám, kicsi cicám, gyere vissza! – Totyogott sírva nagy cicája után egy korát megtagadó fehér hajú néni, feledve délelőtti családirtását. Arra meg végképp nem gondolhatott, hogy a kukába dobott macskák egyike kimaradt a selejtezésből, s ezt észrevette az anyjuk.

S hogy ne legyen unalmas a kertváros kergetős élete, még a házőrző is elszakította pórázát, loholt az ember-állat családja után. Először azt hitték a ribilliót figyelők, hogy a néniért vállalta fel akár még a kamion alá kerülést is. Ezért is lepődtek meg, amikor a nénit, sőt kölyke után rohanó vörös bundást is elhagyva loholt tovább. Csak a közeledő vonat füttyére dermedtek le, figyelve a hatalmas labrador sínek közé ugrását. Megállt a levegő, az idő, a vagonok kattogása se tudta elnyomni a lényegre eszmélő néni sikolyát.

-      Ne! Istenem, ne! – Csuklott a mellette álló férfi karjaiba a szépkorú hölgy.

-      Semmi baj, nénikém, itt a cicája, és nézze csak! – Fordította a nénit, majd’ kacagó üvöltéssel a srác. Mindketten kacagták a sínek közt csóváló farkú Zsemlét. Szájában apró cicával próbált visszatérni gazdijához, átadva barátjának a kölykét. S itt-ott készültek a felvételek, ország-világ csodájára induló videók. Volt, ki már a macsek kergetésétől, ki feladta először egyetlen életben maradt utódja megmentését, visszarohant a már kutyájáért aggódó nénihez, egészen a piciny jószág letakarásáig. Ahogy Zsemle rávetette magát a kövek közt kapaszkodó apróságra, tudva, hogy is kerülheti el a felettük robogó vagonok halálos ítéletét.

(A történet előzménye, folytatása szerző Újra újélet c. könyvében olvasható)



[1] Szerző köszönetet mond azoknak, kik a felismert, ismerős jelenetrészhez információikkal segítségére voltak, közléséhez hozzájárultak.

[2] Forrás: 2017. május 15-i Facebook-megosztás

[3] A következő jelenet valóságos alapokra épített, több helyzetet tömörítő fikció, melyek csillaggal jelzett háttérinformációt szerző a könyvben lábjegyzetbe szúrta be.

Pályázati alap (C.B.: Újra újélet c. könyvéből)

Az élet értelme

Egyetlen csík csupán - életértelem!

Csodálatos 9 hónapig testszeretet.

Aggódva a már másik kis szívért,

Óvva a szerelmetek gyümölcsét.

Édes és gazdag gyümölcs, tudom,

Egy életre szóló gyengéd hatalom.

Gyengédség, míg szeme ragyog.

Érte élni, mindent elérni, hatalom!

 

Kriszta egyre jobban élvezte a negyedszázados pedagógus múltját követő munkanélküliséggel járó nehézségek feledésének lehetőségét.

Noha, szakmájának tanítására már nem számolhatott, iskolai portásként is foglalkozhatott a gyerekekkel. Ráadásul, az új életét jelentő Feladatáról se kellett lemondania. Az élménnyel teli napok pedagógusként, anyaként, nagyiként megérintették a már debütáló írónőt, mint ezen a délutánon:

>>Közel 60%-kal nő az autizmus esélye: gyakori női betegség okozza a babánál. Kutatók szerint összefüggés van a PCOS és az autizmus közt.<<

Olvasta a kettős célú infókeresésének eredményeként megnyitott femina.hu egyik cikkének címét. Munkavállalóként már a tanév elejétől kereste a másságot nehezen elfogadó, különböző mássággal iskolájukban tanuló gyerekek megértését segítő információkat. Gyors- és gépírás tanításának képesítését adó, majd a negyedszázados több száz szakvizsgáztatásig évei alatt elméletben és gyakorlatban tanulhatta a serdülőkori sajátosságok széles skáláját, ami itt kevésnek bizonyult.

Különböző okokból nehezen tanuló gyerekekkel foglalkozott a szakma tanításának majd’ három évtizede alatt, de anno az autisták elszigetelten éltek, tanultak. Ez futott át agyán, laptopja monitoráról az asztalán őrzött, első problémás eset utáni ajándékának tudhatott kis gyurmafigurákra, majd a portafülke falán emlékeztető gyermekrajzokra pillantva.

Visszaemlékezett a kis alkotások átvételének pillanataira, előzményeire, a hozzájuk tartozó érzések megértetésének szülővel, tanárral beszélgetésekre.

>>Nem édesem vagyok! Én Lóránt vagyok! / Ne haragudjon, Kriszta néni… / Semmi baj, anyuka. Volt kolléganőm már figyelmeztetett, hogy más az ő érzelemviláguk. Sokat segít, azért nem bánnám, ha találnék valamilyen szakkönyvet.<<

„Hm.” Mosolyodott el Kriszta, megérintve az anyukától kapott, első autista professzor asszony életét bemutató DVD-t megérintve.

Egere önállóságának eredményeként, vagy egyfajta váltásjelzésként, az előző szünetben kezdett jelenetsor-tervezetéhez tért vissza. A love storyba csomagolt szoció valóság-fikció soraihoz igazítandó háttérinformációhoz bekapcsolta telefonjának rádiófelvételét.

>>Képtelenek vagyunk leállni a pazarlással. Idehaza egy háztartás évente átlagosan százkilónyi élelmiszert dob ki. …<<[1]

-        Csókolom, Kriszta néni – bandukolt lefelé a napközben társaival minden huncutságra nyitott, tanítás után szüleire várakozva, korát meghazudtoló fiúcska.

-        Szervusz, Ricsike! Már ennyi az idő? – Halkította le Kriszta a felvételt, került mobilja a portás asztalt helyettesítő padba. – Ma Anyu jön érted?

-        Apa. És készen vagyok a leckével, bibliaóra után maradhatok a gyülekezetben.

-        Mit csinálsz te a gyülekezetben, csillagom? – Állt fel Kriszta, hagyta el fülkéjét.

-        Ma rendezni fogom az adományozók adatait. És ha még valaki jelentkezik, hozzáírom. Aztán a gyülekezet vezetőjének felesége a lista szerint főzi meg holnap az adomány vacsorát. És én segítek az osztásban.

-        Akkor hosszú lesz ez a nap neked is, kisöreg – mosolygott, a most inkább nagymama. – Itt is van apa. Szép napot, kívánok!

….

Hazafelé már nem félt Kriszta észrevenni a hajléktalanokat, emlékezni a felejthetetlen identitásőrlő estékre, éjszakákra. A Thököly felé gyaloglása közben minden egyes szemetes tetején látott valamilyen zacskót, volt ami előtt viseltes ruhás férfi toporgott, hátizsákjába pakolva a kukából kihalászott ezt-azt.

Utcai énekgyakorlása helyett következő bloganyagának főszereplőjét hallotta, ismételve Ricsike beszámolóját, maga előtt látva az élményt is.

A Puskás Stadion előtti forgatagban szerette volna kikerülni a szakadék felé zuhanó, sorsába beletörődött, rossz szagúakat.

….

A kőbányai vasútállomás megállóját is elhagyta már a busz, amikor észrevette a régebben felszállt anyukát, egyre türelmetlenebb gyermekével.

Messzemenő türelem, szeretet bizonyítéka volt a következő percek minden pillanata. Nagyon nehezen csillapítható leánykával, végül kénytelen volt előbb leszállni az anyuka, ki nem tudta gyermekét a megszokott helyre ültetni.

-        Én bizony nem hagytam volna ezt a kis hisztérikát – osztotta meg véleményét utastársával a kiszemelt helyen ülő pirszinges fekete huszárlány.

-        Nem hisztérika volt, hanem fogyatékos – grimaszolt az idős nő. – Beteg.

-        Elnézést, a következőnél leszállnék – próbált az ajtóhoz lépni, Kriszta. Jelzett, s mielőtt a megállóba kanyarodott a busz, dobogó szívvel figyelte a gyermek védelmébe szálló szép korút. – Már megbocsássanak, de még a közepén is lehetett hallani …

-        Miért, zavarja?

-        Nem a hangerő, hisz azt a kishölgy túlszárnyalta már a beszállás után kezdett, hátsó ülésen is egyértelműen kivehető gyönyördicsekvése. Viszont… - figyelte Kriszta a még mindig piroslámpás lehetőséget. – Na, jó. Az a kisfiú autista volt, ha jól sejtem, egy csodálatos anya gyermeke, aki nem tudta ön miatt az addig megszokott helyére ültetni élete értelmét.

-        Ezt mondtam én is. Beteg – pislogott az idős nő.

-        Nem beteg, ha kérhetem. Más. Csupán más. Viszontlátásra! – Szállt le Kriszta, feledve a vezetőnek szánt köszönetet, további szép estét kívánságát. Annyira dühítette a helyzet, hogy már nem is bánta az indokból kihagyott >>Egy olyan gyermek, akinél valamit elvett az úr, de annál többszörösen visszaadta másban, amire az átlagember már képtelen.<<



[1] Forrás: 2017. 04. 24-i Music FM Hírek

Édesanyám...

Édesanyám…

Anya csak egy van, tartották.

Van kit szültek, de eldobták.

Felnevelte egy távol élő más,

Kit életében így hívtak: anyám!

 

Édes, anyuci, mamikám, mutti,

Szívhez szóló hívás, megannyi.

Az érzés egyetlen egy mégis,

Mert érted él ő, mert ő az igazi!

 

Az igazi, igaz szeretet, gondoskodás,

Ki vallja: érted él, tiéd lehet a világ!

Ne is habozz, míg teheted, csak áldd!

Holtában nehéz kérni bocsánatát.

 

Hisz te gyermeke maradsz örökké,

Köszönve létedet, az igazszeretetét.

Ötévesen melletted ragyog a tündér,

Csókolod arcát az ÉLETért, ötvenként.

 

Hogy birkózott meg anya a hat x-szel?

Rohanó világunkban nem kérdezheted.

Ekkor már kérd'ni szeretnéd az égieket,

Elfogadja-e gyermekétől a szeretetet.

2017. 05. 06.

C.B.: Újra újélet könyvének anyák napi fejezetéhez

Mennyi lájkot érdemel egy anya?
(C.B.: Újra újélet c. könyv verse)

 

Anya, mami, édes, mutti, anyucikám!

Magázva, játékosan kéred, ő figyel rád!

Te vagy éjjele-nappala, gond, boldogság,

Szeretetedet kimutathatja akárhány lájk?

Nincs szó, írott, íratlan, kimondva akár,

Mely mutathatja életében, mit is kíván.

Légy őszinte nap mint nap inkább,

Akkor igazértékű az anyák napi lájk!

S ki így él, nem emészti most magát,

Hálával mondhatja: drága, édesanyám!

2017.05.06.