Életleltár

Hamerli Éva természetes személyként 25 éves pedagógusi, majd munkanélküli időszakot törölve, 10 éves fizikai munkásévek valóság-fikció turmixaként íródott 25-6 könyv demója. Love storyba csomagolt szoció tartásaként, az Életleltár c. hangos könyv blogomban 2016 nyarától havi főesemény(ek)re írt fejezet(részlet)hez csatolt régebbi könyvbemutató. Régebbi tervezetem szerint a blog tartalmaz(na) Verset mond a szerző és Énekel a szerző linkeket is, melyek alatt a bemutatott könyvrészletben hallható vers-/énekrészlet teljes változatának audio változatát tölteném fel. Köszönöm a lehetőséget, Mindenkinek további sikeres és szép napot kíván H.É, írói Christina Buhela/C.B./CHEB/Buhela

A következő újélet küszöbén

Csak előre nézz!(?)
(C.B.: Élj a mának! c. 
regény verse,
K.T-nek ajánlva)

Ha bezárul mögötted egy ajtó,
Előre nézz, s nyilik maga a kapu.
Egy újélet kapuján lépj át, bátran!
Ne félj a jövőtől, ne feledd múltad!

Ragaszkodni nem kell a rosszhoz,
Őrizd a jót és szépet szívedben!
Bízd csak agyadra a szelektálást,
Élvezd tested-lelked harmóniáját!

S ha lábad elé hullik egy darabka múlt,
Gondolj a percek, napok boldogságára.
Éld át a kapott gyönyört, tán többet,
Viszonozhasd a boldogságszerzőnek!

Agyad-szíved üzenetét fogadja az éter,
Ajándékod' szíved szeretetével küldve.
Köszönöm hát a múlt csodás perceit,
Köszönöm, ha feledhetem fájdalmait!
(2018.02.04.)

Élj a mának! c. könyv egyik jelenetének alapja

Én mindig én vagyok!
(C.B.: Élj a mának! c. könyv verse)

Egyik nap peregnek a garasok ujjaid közt,
Kinek számít a shoppingolás, van, hol ez jött.
Csakhogy a magas lóról könnyen leeshetsz,
Ne hord hát orrod magason, ne légy peckes!

Az önbizalom és önképtévesztés gőgje más,
Kaptafán látni embertársaid', nagy ostobaság!
Hogy elkerüld e gyarló vészt, más se kell,
Mint a természetes emberi: őszinte szeretet!

Megélhetünk hát rózsaszínködös napokat,
Nem félve a bosszantó, erősítő átkokat.
Ha tudjuk, kik vagyunk, miért születtünk,
Önnön magunkat adja agyunk és szívünk.
(2018.01.20.)

Az alapvershez tartozó valóságos történet, a jelenetsor alaphelyzete:

A ma délután megélt "villamoskaland" megértette velem, mire is utal, ki figyelmeztet: >>Ne általánosíts<< Pedig - ahogy a 4-es - 6-os villamos a köztudatban zsebesek járata - a Blahától induló 28/A a mélyszegénységben élő, s még annál is igénytelenebb emberek kedvelt közlekedési eszköze.

Viszont ez nem jelenti azt, hogy mindenki a hajléktalan szállóra igyekszik, józanul, vagy különféle párlatokkal teli kis üvegecskéinek kiürítése után menet közben ablakon kidobálva, ha nem épp a mámorát már fel sem fogó üvöltözéssel, káromkodási készletét fogadni akaró, nem akaró utastársaknak messzemenő okítással.

Hogy a mai munkám után épp elért járat, utolsó kocsijának hátsó ajtajánál felkapaszkodó bőröndös miért nem volt képes az üres utastérbe mozdulni, a tán életét őrző bőröndjét a felszállónak (nekem) segítve kicsit elhúzni, nem is annyira érdekes. Hisz a végső galibát tulajdonképpen a villamosvezető érthetetlen reakciója okozta.

Ugyanis, ha valaki miatt megakad az ajtó, még a tömött BKK-járaton is természetes az ajtó újbóli kinyitása, s nem a bezárás erőltetése. Hogy ennek technikai kifitelezése lehetetlen, nem akarom elhinni. Azt viszont tudom, hogy addig-addig erőltette a vezető az ajtó bezáródását, hátizsákomat kizárva, míg az alig kéthetes, hátizsák egyik pántja kiszakadt a táskarészből. Szerencsére a benne lévő értékeket ez a figyelmetlenség, a szerintem alaphelyzet, az általánosítás miatti türelmetlenség nem tette tönkre. Hogy milyen értékeket hordunk hátizsákban? Kinek mit jelent. Nem tudhatjuk, ki is lakozik egy nem épp kiöltözött emberben. Nem vagyunk egyformák, sőt! Az egyforma sorsra jutott emberek se egyformák - ezt sose feledjük!

Nem tudni melyik konyvemhez

Talán, talán, miért is ne...

Mint ijedt kisgyermek, merész álmaként,
Végre beteljesedhet a jó is,  szeretném.
Lendületet a merész álom ad naponta,
Murphy aludj most, kell a siker, Uram!

Kudarcok halmaza erősít, ha nem öl,
Vágyott biztonság, ez lenne a nyerő.
Utcán didergő egykori gazdag párok,
Véletek várni holnapot nem akarok!

Csillogni készül egy sugár odafent,
Reményem ébred újra szívemben!
De csitt! Ne ébresszük fel Murphyt,
Ne keverje ő hátralévő éltem lapjait!
2018,01,14.

 

Képtalálat a következőre: „köszönöm a segítséget képek”

Egy mai Facebook-megosztásom

Azt hittem, >>Zucki<<* közösségi oldalán többen olvassák el a mai könyvrészletemet. Tévedtem. Idestova 2 órája írtam, osztottam meg, s csak egyetlen egy olvasója volt - a jelek szerint.

Ha jól értem blogom látogatottsági statisztikáját, itt nagyobb a figyelem - KÖSZÖNET. Épp ezért most ide (is) bemásolom a parallel írásom egyik fejezetének kis részletét, 2018-ra kívánva MINDENKINEK tanulságként.

Kedves, tisztelt Olvasóm további figyelmére és megosztására számítva, minden szépet és jót kívánok! :-)

Tehát, az említett Élj a mának! c. könyvrészlet, a jelzett közösségi oldal >>Hogy állsz az élethez?<< tesztjének letöltési eredménye után:

"No, igen. - Olvasta újra és újra a program aznapi, miként is áll az élettel, szembesítő meséjét: >>Rövid, emlékezetes és erőteljes. Nekünk tetszik! Sok-sok megpróbáltatáson vagy túl az életedben ..., ám ezeknek köszönhetően egy sokkal erősebb és bölcsebb ember lett belőled. Mikor az élet bekeményít, te csak vállat vonsz és mosolyogva hajtasz tovább, nem hagyod, hogy bármi kifogjon rajtad! OSZD MEG ezt még ma a legjobb barátaiddal!<< - Akkor legyen. Klikkelt a megosztás ikonra, klimpírozta ki magából a rég volt, szép volt, tán igaz se volt napok mindenféle érzését:
Pár hónapja, mikor azonosultam az ifjúkori kudarcommal, a barát vesztésével, csalárd, hazug múlttal szembenézés kényszerével, s azt mondtam a fiatal kolléganőmnek, hogy elfáradtam, ő mondta ezt, csak más szavakkal: >>Nem is tudod, milyen erős vagy. Mert a kudarcok erre szolgáltak, szolgálnak. Erősítenek. És szembesítenek önmagunkkal, a régi igazsággal: az önsajnálat, a sebek nyalogatása a gyávák színpadias próbája. És te se gyáva nem vagy, se jó színész. Már megbocsáss. Úgyhogy, ha hátat fordítottak, rá se ránts. Azt mondod, megint kiszakítottak a szívedből egy darabot. Nagy a szíved, gyorsan gyógyuló, mert tudod, hogy sokan számítanak még rád. Ki cserbenhagyja azt az embert, kiről tudja, hogy a tűzbe menne érte, nem is volt soha barát, csak kihasználta. Örülj a megélt boldogságnak, az adni tudásodnak, fogadd, őrizd a kapott érzéseket tőle, amik erősítettek, talpon tartottak a nehéz napokon is. De ha már arra se méltat, hogy ... Nem találom most a megfelelő szót, viszont úgy látom, te is tudod, mit akarok mondani, Emma. Ne hagyd el magad, engedd el a múlt fájdalmát, fogadd a jövő csodáját, ami magadból, belőled eredhet.<<" (C.B.: Élj a mának! c. könyvéből)

*Mark Zuckerberg született Mark Elliot Zuckerberg amerikai feltaláló, programozó, filantróp, a Facebook közösségi oldal megálmodója és készítője. Wikipédia (Forrás: Google-keresésre)

Heva Éva újévi köszöntője - Christina Buhela Olvasóinak köszönettel

2017-től búcsúzva
(Christina Buhela: Álarc nélkül c. regény
záró fejezethez tartozó verse,
B. Máriának ajánlva)

 

Peregnek az évek, egyik után a másik.
2017-re már csak ma mondhatod: idei.
S hogy milyen lesz a holnap, 2018?
Ki tudja? De Te légy őszintén boldog!

Ne kelljen viselned jövőre álarcot már,
Mi szíveden, mondhassa majd a szád.
Szeretteiddel egészségben élhessetek,
Mely napokat pörgeti az igazszeretet!
(2017.december 31.)

Egyedül élő vagy magányos

 

Ma reggel a Facebookon osztottam meg a pályázatom záró fejezetének karácsomyi jelenetsorát alapozó verset, de tán ide is ellátogatnak a figyelmükkel megtisztelő Olvasóim. S ha tetszett, mit olvastak, tán meg is osztják az URL-címet, hogy azok is olvashatják, kik esetleg magányosnak tartják, érzik magukat. Nem azok! Szeretném, ha tudnák: a patak cseppjeihez tartoznak, viszont annál tisztább minden cseppje! :-)

 

2017 decemberében

 

"Megannyi figyelemjel, számtalan megosztásnál,
Számok nélküli oldal, csak véleményeim árván.
Keserítő először ez az ellentét, feleslegességérzet,
Mígnem szülöttem ír csak nekem szóló üzenetet.

Nap végére oldalamra is kerülnek figyelemfájlok,
Pár ismerős, kikkel éteren osztom a boldogságot.
Nevük holnap és majd azután is láthatók lesznek,
A számok halmazában nem tűnnek el, kik figyeltek.

Sokszor hallottam már, s csak most értem lényegét:
Néha a tenger partmosással egy forrás ereje is felér.
Míg a gyenge víz nyaldosása csak mutatja a vizet,
A túlfűtött kis patak gőzerővel zúdítja az üzenetet!

Kevés - sok, einsteini kérdés, mint maga a magány.
Csak figyelmüket jelzik a számok, a név - az más!
Ki egyedül érzi magát reggel, szeretetben fürdik este.
Ne feledjék ezt, magukat magányosnak érző emberek!"

(Christina Buhela: Álarc nélkül c. regény utolsó fejezetéhez,
a lassan 2 millió egyedül élőnek* (is).

 

*Jelenetsorhoz használt információs háttér:

http://blikkruzs.blikk.hu/aktualis/kozugy/mi-tortenik-egyre-tobb-az-egyedulallo-magyarorszagon/d5h363w

http://www.alon.hu/aktualis/2017/03/a-nok-voltak-tobben-magyarorszagon-2016-ban

stb.

C.B.: Élj a mának! c. könyvéhez

Ma ugyan a pályázatom hiányzó fejezetének befejezése volt a célom, aminek versét megoszthattam kedves Olvasóimmal, azonban a hozzájárulásukra váró valóság-fikció szereplőinek küldendő jelenetsorok mellett ezt is megírtam.

Gondoltam, megosztom Mindenkivel, ki még Karácsonykor is megtisztel figyelmével.

S mi mással foglalkozhatnék a publikálható könyvemben, mint 2017 Adventjével, a Karácsonyra készüléssel. Így született meg az Élj a mának! c. könyvem, tán befejező, esetleg befejezés előtti fejezete, amiből nem csak részletet, hanem a teljeset bemásolom most ide, a blogomba. Remélem, nem bánja meg időtöltését, köszönöm a figyelmét, s ha tetszett, a megosztást.

Ha velünk lehetne

"Van, kit nem feledünk soha,
Van, ki mindig az örömöt adja.
Hogy velünk van, vagy nincs,
A szeretettől, rajtunk múlik."

-       Szervusz, Emma néni! – Fejezte be egy kis szusszanásra az iroda- és motelház bejárati üvegajtajának pucolását, a szabadságra ki menjen sorsoláson magától vállalkozó huszonéves, igaz érettségiző jelöltnek látszó recepciós. – Mégis dolgoznak a szünet alatt is?
-       Nem, szervusz, Ferikém! Bent felejtettem egy kis magánmunkát, meg akkor elhozom már a fagyasztóban hagyott, téli szünetre gyűjtögetett kis kajaadagokat, amit nem vihettem haza az utolsó napon.
-       Persze, persze, menjél csak.
-       Mennék, csak úgy tudom, a kulcsot ide adták le a takarítók.
-       Ja, persze. Tessék, kérem, máris nyitom – engedte az utcára, pár órája jelentkezett vendégüket, Feri.
-       A kulcsot letettem a portára. – Bökött kesztyűs kezével a recepció felé, a férfi.
-       Portá… Ja, értem, persze, köszönöm – grimaszolt az egyenruhás fiúcska.
-       Csak nem veszi zokon, Ferikém! Ugye milyen identitásölő tud lenni néha a hagyományőrzés? Porta, recepció. Portás, recepciós – bólogatott mosolyogva, Éva, lépést tartva Ferivel. – Ezért is szoktam kérni a keresztnevemet.
-       Nem is tudom, Emma néni miért csinálja? Olyan kevés egy volt pedagógus nyugdíja?
-       Ferikém – állt meg az iskolának bérelt alsó szint-elválasztó rács előtt, Emma –, Ferikém. Nem is emlékszem, mikor beszéltem önnek a múltamról, de arra emlékszem, hogy ön is itt volt, amikor egy tanulónkat helyre raktam, amikor anyázott, takarítónkat borsod megyézve.
-       Igen, emlékszem rá – nyitogatott egymás után egy függöny mögött őrzött szekrényke fiókjait, az ügyeletes recepciós. – Én se bírom, ha egy kis töpörtyű anyázással akar nagyobbnak látszani. Persze … Na, itt van – került elő egy lepecsételt boríték a recepciós ügyintézői fiókrendszer alsó rekeszéből. – Szóval, szerintem nem tudta az a gyerek, kinek és mivel ártott, csak Emma nénitől ijedt meg, azért kezdett el keservesen sírni.
-       No, igen. Ettől tartok én is. Köszönöm – vette át a borítékot, Emma, bontotta ki egyetlen szakítással, ejtette ki az iskola fő helyiségeinek zárását szolgáló kulcsokat a földre. – Jó kezdés. Hogy milyen két balkezes vagyok ma! – Hajolt le elsőként a rácsot nyitó szezámőrért, észrevéve az egyik iroda ajtaja alsó résén kiszűrődő lámpafényt. – Remélem, ez csak a … - fejezte be belső bizsergését csillapító fecsegését, a recepció elé érkező online-kereskedéssel foglalkozó irodarészleg dolgozóinak flörtölésének átadva a helyet. – Viszlát, Feri.
-       Szervusz, Emma néni! Nos, ide és ide kérek egy aláírást – vette a lapot, bökött a kötelező adminisztráció ívére, mókázott a lányoknak, az efféle helyzetekhez bizonyára hozzászokott legény.
-       Van itt valaki? – Kiáltott az iskola folyosóján, Emma. „Kire zártuk rá a házat” – Állt a szívdobogtató ajtó előtt. – Szabad? – Kopogott határozottan, ujjpercének is emlékeztetőt hagyva. „Csend.” – Bejöhetek? – Vette már négyujjasra a kukucs, itt vagyok, most benyitok jelentkezést. További csendre magát a falhoz passzírozva kinyitotta az ajtót, pár másodpercig ott állva, levegőt szaporázva, először fejét dugta ki, majd hahotázva megállt a természetes nappali, decemberhez viszonyítva csak a globális melegedést igazoló napfényes, valamint az égve hagyott asztali lámpa fényét árasztó iroda előtt. „Ezt nem hiszem el! Te fafejű. Hisz csak a takarítók hagyhatták égve a…” Kapcsolta le a lámpát, fantáziájától fűtött értelem-érzelem hevében megfeledkezve a karácsonyfa díszítését koronázó, elektromos csillagszóró lámpácskák vezetékének leragasztásáról. Beleakadva a vezetékbe, sikerült mindent lerántania.
-       Hogy az a… - kapaszkodott meg Emma az utolsó pillanatban, a portásfülke ajtajának kilincsébe. Sok előnyt nem jelentett, igaz nem a karácsonyfával együtt zuhant a földre, csak az állát ütötte be a kinyíló ajtó kilincsébe. „De hisz én ezt bezártam.” Tért vissza fantáziával fűszerezett másik dimenziós világába.

-o-o-o-o-

-       Ki van odalent? – Kiabált a másodikról Léna, a takarítóbrigád vezetője.
-       Én vagyok, Emma. Te itt bent vagy? Te hagytad égve a villanyotokat?
-       Hát persze, hajnalban jöttem be, akkor még sötét volt. Azóta dolgozom itt fent.
-       Egyedül dolgozol? – Rendezgette el portáján Emma az elejtett táskából kihullott személyes dolgait, készítette fel az ébresztő kávét. – Te is iszol egy kis koffít?
-       Benne vagyok. És te? Miért jöttél?
-       Kintről láttam egy nyitott ablakot, meg gondoltam, akkor már elviszem a szilveszteri virslit, amit a fagyasztóban hagytam – öntötte szét a pikk-pakk lefőtt feketét, két pohárba.
-       Jól teszed. Tegnap majdnem kidobták a csajok. Leengedtük a hűtőket.
-       Én már az utolsó tanítási napon kitakarítottam – ért fel Lénához, Emma. – Tessék, három cukorral.
-       Köszi. Akkor mégis van kajád, nemcsak mondod.
-       Nem, anya. Azt mondták az alsós pedek, mindent hazavihetek, ami még jó, nem akartak visszamenni már este a már ki tudja, mikor beszerzett kajáért. Volt pár penészes is köztük, de három napig megvolt a hazavitt felvágottakból, vaj- és sajtkrémmel a reggelim, szinte szégyelltem is egy kicsit. Meg a másik suliból is kaptam. Ráadásul mintegy kiegészítésként, egy csomó gyümölcsöt vihettem haza. Eszméletlen közösség az is. Az utolsó sulimra emlékeztet, ahol még tanítottam. Amikor még azért volt mit aprítani a tejbe, még adni is tudtam a gyerekeknek, tisztességesen. Most meg… De ezt inkább, hagyjuk.
-       A szegénység nem szégyen, Emma. Csak kellemetlen.
-       No, igen. És te?
-       Én? Én megkértem a csajokat, hagyjanak ma egyedül dolgozni. Otthon minden kész, a lányom és fiam beszerzett mindent karácsonyra, megfőzték a karácsonyi menüt is – pislogott egyre sűrűbben, Léna.
-       Jaj, istenem, bocsáss meg. Erről meg is feledkeztem, pedig mondta Peti, hogy legyünk figyelmesebbek veled karácsonyi témában.
-       Nem kell, csak… - törölte le arcáról a fájdalom gyöngyét, a takarítók fiatalos vezetője. – Tudod, tavaly még együtt sütöttünk, főztünk. Olyan, de olyan… - törött el végképp a mécses.
-       … vidám volt. Ha jól sejtem, ezt akartad mondani.
-       Iii…geeen – hüppögött, Léna.
-       Tudod, lehet, hogy most egy bunkó állatnak tartasz, de ha nem is lányom, jócskán húgom lehetnél, ráadásul ezt az érzést én megéltem már párszor életemben, szívem – nyitották meg a geg csapot, apró köpcös Emma néni hatalmas, vékonyka asszonyka ölelgetésével. – Próbálj inkább a végére gondolni. Arra, hogy vidám volt, mikor utoljára együtt voltatok.
-       Hm. Ha ez olyan egyszerű lenne.
-       Tudom, csillagom, tudom – engedte el Éva Lánát, bólogatott sóhajtozva. – Nagyon is tudom, miről beszélsz. Csak próbáltam segíteni. Egy olyan nyugtatással, amit már meg is éltem, nem csupán frázisként hallgattam oly sokszor: >>Míg akarod, veled van, s ráadásul boldogan, ha téged boldognak lát, nyugodt lehet, hogy felköltözésével neked nem okozott a természetesnél nagyobb fájdalmat, kárt minden téren.<< És ebben a minden térenben van a hangsúly, anya, hidd el.
-       Ezt most nem értem … - indult vissza, Léna, előző, már utolsó simításokat hagyó irodájához, ill. iskola lévén, tanterméhez. – Csak azt tudom, hogy ma egyedül kell maradnom. Első évfordulómat nem akarom a gyerekekkel megosztani, ők nem lehetnek szomorúak, és ne haragudj, de veled se.
-       Tökéletesen megértettelek, és tiszteletben is tartom kívánságodat. Viszont azért vigyázz magadra – érte utol Lénát, Emma, megsimogatta a karját. – Szia, és… Szóval… amit szeretnél!
-       Neked is. Hát ez meg ki? Szóltál valakinek, hogy itt vagyok? – Vette ki zsebéből a legutóbbi DJ-verseny toplistájáról letöltött csengőhanggal rezgő okost.
-       Lénám! Mikor ide beléptem, a pályázatom dimenziójába csöppentem, látva az irodátokból kiszűrődő lámpafényt. Aztán a ledöntött karácsonyfa…
-       Ledöntötted a karácsonyfát? – Szüntette meg a mini diszkót, Léna, tette vissza zsebébe a mobilt.
-       Ja. Még szerencse, hogy közvetlenül abból nyílik a porta. Csak nem tudom, ki nyithatta ki, amikor csak nekem van hozzá kulcsa.
-       Én is kaptam.
-       Igen? Ezt meg én nem tudtam. Csak akkor… de mindegy. Ezt majd megbeszéljük jövőre.
-       Mit kell ezen megbeszélni, Emmám. Nem tudok bemenni a termekbe, ha elzárod a kulcsokat.
-       OK, értem. Na, megyek, hogy vissza tudd hívni, akinek most is kellesz – mosolygott, Emma. Tudod, azzal, hogy elbújsz az élők elől, a szeretett halálának emlékét, úgymond ünnepelve…
-       Jó, jó, jó, menj már! – Nevetett, Léna. – Ez tényleg fontos, ha jól sejtem. – Boldog Karácsonyt! – Üvöltött a lefelé trappoló Emma után. – Igen, igen, tudom, szia! – Duruzsolt a mobilnak. – Bejött a portás néni, és tőle köszöntem el.

-o-o-o-

Hazafele még duzzogott egy kicsit Emma, képtelen volt megszokni a tízéves, maga választotta fizikai munkából ismét iskolai szférába jutáshoz portási szerepkört. Maga se tudta, mit tartott megalázóbbnak: a többéves tanulás, igaz munka mellett végzett főiskolai végzettségével, képesített pedagógusi negyedszázada után a csak egy portást, vagy azt, hogy képtelen az elképzelésének, eredetinek tervének megfelelően elvégezni egy kora rendszerében elfogadott felsőfokú iskolát.

Az angol nyelv ugyancsak hézagos ismerete, a nyelvszakos tanárnak is elegendő szakirodalma, DVD, CD-anyaga ellenére vizsgához alkalmatlanságával nyalogatta önsanyargató, semmire se vagyok már jó sebeit.

Az adventi nyüzsgés, már novemberben bevezetett hangulatát ugyan újra és újra tönkre tették a már zombivá válni akaró, megkeseredett emberek. Azok, akik például képesek a mozgólépcsőn fellökni a babakocsis unokával bevásárló lányát. Vagy azok, kik botjukkal fenyegetik a szabályosan közlekedő autóst, ha netán-tán két zebra közt, a csúcsforgalomban totyognak át a másik oldalra. Vagy, kik maguk ugyan kiabálnak okos mobiljukba a tömegközlekedésin, végig műsorozva a többi utasnak, de ha merészel felszállni egy kisiskolás, vagy ovis csoport, szörnyet akarnak halni, mert szerinte nem nevelik meg, a csupán természetesen élő apróságokat se a szülők, se a tanárok, nevelők.

-       Jaj, bocsásson meg! – Pattant fel a busz első ülésén egy fiatalember. – Elgondolkodtam.
-       Drága Uram, köszönöm! – Ült le nehezen, Emma. „A frászba ezzel az ízületi gyulladással. Pedig milyen jó volt már a nyáron. Lehet, hogy mégis köze van az egyre gyorsabb hízásnak?” Jutott eszébe fia >>anya, az évek, amiket nem akarsz elfogadni<< figyelmeztetése. – Boldog Karácsonyt kívánok önnek és szeretteinek. A legszebb ajándékot adta, köszönöm – hadarta el gyorsan, mielőtt leszállt a következő megállóban a nem épp öltönyös, de még nem is hajléktalanságról árulkodó gúnyában, bűzzel utazó férfi.
-       Nincs mit – próbált mosolyogni a meghatározhatatlan korú, de egyre szimpatikusabb srác. – Megpróbálom, megpróbálom – jelzett fekete karszalagos kabátujjas kezével újra, nehogy elfelejtse kinyitni a nehezen működő ajtót, a ki tudja, hányadik műszakot vállalni kényszerülő pilóta.
„Csasztuska, ebbe rohadtul beletrafáltam.” Integetett a már leszálló férfinak, Emma.

Az otthoni, esti netezés se adta a vígjáték alapot. Egymás után töltögette le az erőszakról, vagy épp megható, de sajnos csak kampányjellegű, vagy politikai háttérrel bíró, vagy épp az adventi hangulatnak kedvező adományozással átitatott cikkeket.
Pályázatához gyűjtött infóit elmentve, úgy döntött, nem esik bele az éteri közösségi oldal csapdájába, nem akar Facés szenvedélybeteggé válni.

Épp elbúcsúzott >>Mindenkitől<<, mikor felfedezte szállását biztosító tulajdonos asszonyának megosztását:

>>Fel akartalak hívni ma, hogy elmondjam szeretlek, de a számod már nem működik. Az operátor azt mondta ezen a néven nincsen szám a telefonkönyvben. Elmentem a házadhoz, de már nem te laksz ott, a postás sem tud további címet. Azt hiszem ez azért van, mert a mennyország túl messze van. Szeretlek, hiányzol. örökké a szívemben élsz! A szeretteink elmentek, de feledésbe nem merülnek. BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK ODAFENT! Tedd ki te is ha neked is van olyan, aki a Karácsonyt a mennyben tölti, de jobban szeretnéd ha inkább veled lenne. L<<[1]

Ugyan már rég törölte volna saját oldaláról, minimum tovább lépett volna az ilyen, helyesírási hibákkal hemzsegő megosztást, most, ezen az estén, ezen az értés-érzés közvetítésen nem tudott csak úgy tovább lépni.

Visszadugta laptopjába a billentyűzet vezetékét, nehogy saját zsákutcájába kerüljön, ha újra és újra elugrik a kurzor, össze-visszagépelt válasszal zárja az estét.

Egy nagy levegővétel után, ajkait nedvesítve, egyre sikeresebben látva maga előtt szeretteit, kinek már nem küldheti el >>Boldog Karácsonyt és BUÉK-ot kíván, Emma<< üdvözletét.

Először lassan, majd egyre határozottabban kezdett gépelni:

"Elköszöntem ismerőseimtől, köztük attól, kinek köszönhetően megoszthatom e levelet. Éteri üzenet, azoknak, kik már nem lehetnek velem - idelent. Anya, Mamóka, Apa, kinek köszönhetem földi létem, s mikor tehetted, ott voltál mindig velem. Apa, ki próbáltad mutatni, hogyan éljek, Nővérkém, kit nem ismerhettem meg, későn találkoztunk, Hugi, ki felett - a jelek szerint - győzött az átkos kór. Köszönöm, ha figyeltek rám, velem vagytok nehéz napjaimban segítve, velem vagytok sikereimmel osztozva. Angyalkák hada járhassa gyakran a táncot köröttetek, s idelent szeretteim körül, kívánom, nem csupán e napon! A szeretet napja csodás évforduló, emlék - sok embernek, de van, ki szerettét, a szeretett embert, emléket e hónapban vesztette el, számára már e nap csak a fájdalom sebe, hege, emléke. Hogy mindannyian élhessük szeretetben, békében földi életünket - köszönöm, ha segítetek Odafent, kívánom ehhez a Ti békéteket!"[2]

Nem is sejtette, hogy ezzel kiérdemli azok figyelmét is, kik addig csak a divatból bejelölt ismerősnek tartották, a bulvársztárok lájkolásán kívül mással tán soha nem is foglalkoztak.

Másnap annak örült a legjobban, hogy a bejelölők neve mellett ott volt Lénáé is.

„Légy boldog Lénám, próbálj meg élni, ha lehet csupa nagybetűkkel!”

Lépett ki a közösségi oldalból, hogy mielőtt nekilát aznapi irodalmi pályázatának tervezetéhez, a lakásának takarításával, karácsonyi díszítésével felkészüljön a 2017-es év Szeretet ünnepére, tisztességben fogadhassa Jézus születésének napját, egy kis segítséggel, tán nem is egyedül.

(Fejezet vége)



[1] Forrás: Facebookon, 2017. december 23-n, Sz.E. megosztásának eredeti szövegmásolata (a hibákat szándékosan nem javítva)

[2] Szerző válasza a megosztásra

Regénypályázat zárásához - december 23-i gondolatok

2017 Karácsonya előtt
(Christina Buhela: Álarc nélkül c.
pályázati regény verse)

Álmodunk születésünk előtt, után – sokáig.
Álmodjuk a vágyott jövőt, érte küzdünk.
Felébreszt a valóság olykor, de remélünk:
Mindent elérhetünk, csak kell hozzá a hit!

Magas lóra kerülő embertársak, óvakodjatok,
A siker nem biztos, hogy örök, ébredjetek fel!
Megálmodtátok a dicsfényt, hajrá, töltődjetek,
De ne feledkezzetek el a boldogságokozókról!

Szeretet ünnepére készülve lágyul a szívünk,
Ha kényszer is Advent napjainak megfelelése,
Föníciai átok hajtja nemegyszer tetteinket,
Miről szól az év utolsó hónapja, ne feledjük!

Álmodtunk idén is egy gazdag, igaz évet,
Álmainkban fogadkoztunk először sokszor,
Fogadalmaink igazáért hazudtunk is olykor.
Egy ígéretet teljesítsünk őszintén – emberek!

Maradjunk mindig, mindenhol EMBERSÉGESEK!

(2017. december 23-án, az ünnepre készülő lányok-asszonyok-anyák küzdelmét látva – hallva – tudva)

Ma esti munkám alatt adott ajándék szüleménye

Mostanában csak megerősítenek a sok apró boldog pillanatok: nem csupán a nagyértékű, pénzben, vagy bármely egységben mérhető ajándék teheti boldoggá az embert.

Ki követi blogomat, tán megértette, ráérzett, hogy jelenlegi két könyvem - pályázati, csupán jelenetsort alapozó versekkel követhető Álarc nélkül c., és a jelenetekben is publikálható Élj a mának c. pillanatnyi valóság-fikció turmixának töredéke - az adott időszak megélt történéseit dolgozza fel, a hozzátartozó napi információk felhasználásával.

Most egy ilyen leendő jelenetsort alapozó verset osztok meg kedves, tisztelt Olvasóimmal, melynek kibontásának helyét még nem tudom biztosan. (Pályázati regényem záró fejezetében, vagy a nyilvánosan is megjeleníthető, ne vesztegessük időnket, nem tudhatjuk, mikor és hogyan kell búcsúznunk földi létünktől könyvemben.)

Lényeg a jóérzés, a hála érzete, melyet egy szimpla takarítónő érezhetett kisdiákok és tanítónőjük karácsonyi ajándéka után:

"Mai takarításomat egy csillag ragyogta be,
Neve pár szó: őszinte, igaz emberi szeretet!
Őszinte csillag, fénye órákra repíthet tova,
Hol csupa boldogság mára az esti munka.
Köszönöm e csillagot tanárnak-tanulóknak,
Kívánom én is szeretteikkel idei csodájukat!"
(2017.12.18-n, D... Ált.Iskola 3.b oszt.nak ajánlva)

Nyilt levél helyett, nyilt üzenet, a jelzett osztályfőnöknőnek:
A szint takarítása után, a még érzett sorok rögzítése akkor, mikor papírra róttam előbb a sztenogramot, abból a verset, még a javítatlan változatban látható, kedves Pedagógus, itthon, a blogomban megörökítéskor fedeztem fel a korrigálható hibákat, e szerint olsvashatják már kedves Olvasóim.

Köszönöm a figyelmet - tetszés esetén a megosztást. Míg nem találok másik blogmegoldási lehetőséget (ahol a hangos könyvhöz szükséges audio fájlokat is letölthetem), én a http:cím vágólapos megoldásával osztom meg a Facebook Heva Éva oldalán új bejegyzéseimet, mint pl. ezt is.

Minimum ennyit - most

Hogy a publikálható, Élj a mának! c., vagy az egy évig csak versekkel következtethető Álarc nélkül c. regénypályázatom jelenete lesz-e a tegnap kapott értés-érzés örökítése, még nem tudom. Egy biztos: Résztvevőinek KÖSZÖNÖM a csodás iskolai 2017-es zárást!

Gazdag szegény ember álma
(Christina Buhela valóságos Kollégáinak
ajánlva)

Fél élet tanulása, munkája úszik már,
Áztatva a múltat, vele sok tragédiát.
Felszínen marad ugyan egy életvágy,
Vízhatlan-e, világítja a tágas csodavár!

Veszíthetsz pénzt, sajna egészséget is,
Visszanyered-e, mondják: lényeg a hit.
Templom egereként futkoss bármeddig,
Míg érzel, nincs vész, nem veszett semmi.

Mikor egyedül tudod  már magad a bajban,
Ráébredhetsz, ki tart veled, ki lesz társad!
Társak, kiknek te kellesz, nem a pompa,
Kiknél szegényen is, mindig ember maradsz!

Köszönöm Uram, áldott legyen neved!
Áldd meg a velem érző embereket!
Köszönöm önzetlen, őszinte segítségüket,
Köszönöm, hogy év végén EMBER lehetek!

Nem kell sunnyogva bújdokolnom lakomban,
Hol tervezem, boldogságomat vaj' mi hozza.
Tervezés helyett a csodát már ma megkaptam,
Szegény leányodként én lettem a leggazdagabb!
2017.12.15.