Életleltár

Hamerli Éva természetes személyként 25 éves pedagógusi, majd munkanélküli időszakot törölve, 10 éves fizikai munkásévek valóság-fikció turmixaként íródott 25-6 könyv demója. Love storyba csomagolt szoció tartásaként, az Életleltár c. hangos könyv blogomban 2016 nyarától havi főesemény(ek)re írt fejezet(részlet)hez csatolt régebbi könyvbemutató. Régebbi tervezetem szerint a blog tartalmaz(na) Verset mond a szerző és Énekel a szerző linkeket is, melyek alatt a bemutatott könyvrészletben hallható vers-/énekrészlet teljes változatának audio változatát tölteném fel. Köszönöm a lehetőséget, Mindenkinek további sikeres és szép napot kíván H.É, írói Christina Buhela/C.B./CHEB/Buhela

Christina Buhela: Életleltár befejezéséből

Segítség, segítség…. Segítség!

[1]

"Kábított a múlt édes, savanyú, keserű gyümölcse,
A mára rongy se vagy tudat, miért fájhat ennyire?
Tévedés lehetett az égiek játéka, drága barátom,
Pedig nap, mint nap hallottad: lehozom a csillagot!
Nem kérek a kérges szívből, minek a penge ész?
Nem kell több barát, nem kell több fájó tévedés!
Keressük inkább a felhők mögötti kék eget,
Maradhasson őszinte az emberi szeretet!"

Karola Húsvét után már lemondott a kései nagy ő újra jelentkezéséről. Az a tény, hogy már a templomban se látta, találta, a nap bármely szakában is kereste, elég lett volna az átlag nőnek, hogy feladja. Csakhogy Karola nem tartozott az átlag nők közé. Ugyan pár hete még arról álmodozott, hogy Gábor majd meglepi őt az újélet hajnalán, esetleg feledve féltékeny duzzogását, druszájával együtt keresik fel egy kis locsolkodásra.

Mint azt a modern világ közösségi oldala visszaigazolta, egyedül kell küzdenie a való életben.

>>Ha erős akarsz maradni, akkor meg kell tanulnod egyedül küzdeni<< [2]lépegetett megnyitott szerkesztői oldalai közt, sebnyalogatási szándék nélkül tudatosítva a program számára osztott üzenetet. „Végül is…álmodni bármikor visszatérhetek az általam kitalált igazi, őszinte érzéseket valló emberhez, társhoz.”

Nyitotta meg a pár éve három hónap alatt is befejezni képes regényírási tempó helyett immáron fél éve nyüglődő könyvének másik dimenziós világának fájlját, Húsvét hétfőjének hajnalán. Mire egyeztette, milyen háttér információkkal gyúrta össze mindennapjaiban megélt emberi értékek vesztésének okát, a keresés eredményességét, lassan a déli hírekhez indította el mobiljának rádiós felvételét.

>>Meghekkelték az Origo portálját. A kormánypárti oldal honlapjáról tegnap késő este tűntek el a cikkek – szúrta ki a hvg.hu<<[3]

-   Hát mégse a laptopommal, vagy a netes szolgáltatásommal volt baj? – Osztotta meg legújabb otthonának falaival Karola az előző esti kételyének megoldására ébredés nem épp örömét. Az ünnepi közlekedési mizéria, zéró tolerancia, nem épp újdonságnak számító infóit már maga se tudta, miért rögzítette.

Letöltötte a felvételt, majd ellenőrzésként egy előző napi felvételt nyitott meg:

- Bassus, már megint! – Ugrott fel az ágyról, rohant a fürdőbe, felfázás, vagy épp három szülésének következményeként gyenge hólyagjának, vagy már a hipochonderbe illő, hólyagrák üzenetének* tartott szégyenjelzése előtt.

>>… az ország leghangosabb demonstrációját Budapesten. A Nem maradunk csendben, internetes csoport hirdetésére szombaton kora este több ezren gyűltek össze a főváros V. kerületében, a Szabadság téren. A résztvevők célja ezúttal a hangos véleménynyilvánítás volt a kormány politikája ellen. Ezzel pedig azt akarták megmutatni, hogy a kritikus hangokat nem lehet elhallgattatni az országban. Sajtóinformációk szerint a sokszínű transzparensek mellett a tömegben magyar és európai uniós zászlókat is látni lehetett. Számos felszólalója is volt az eseménynek.<<[4]

„Igen, ez lehetett a Facén is nyomon követhető videóanyag. Hol is van?” Kereste okos telefonját, amire felvett egy-két hozzászólást, akkor még nem is sejtve az oldalak eltűnésének, számára több szempontból halasnak nevezett okát. Hogy ezek az eltűnések, törlések kinek és miben, miért jelenthettek segítséget, nem tudta, ha azt nem is állíthatta, hogy nem érti. De ezen a napon nem akart semmilyen negatívummal foglalkozni.

Így a nyuszika boldogságot is engedélyezett. Nagyfia és unokája, ifjú és legifjabb Vajas Sándor csöngetett be Karolához, nevelt lányának férjével.

Boldog volt, hogy ezek szerint mégsem kellett mindent törölnie múltjából. Ha már a tízen valahány éves trauma, felejthetetlen feledni való dologként is őrölte testét-lelkét, azért a múlt érdemi értékét jelentette az a csengetés.

-        Sziasztok, fiúkák! Gyertek be, csak ne nézzetek körül! – Játszotta a tündérke panaszát, noha előző nap vágta puccba legújabb albérleti lakását. – Köszönöm – fogadta a locsoló versike után a különböző illatokat árasztó cseppeket hajára, pulóverére. – És Bencus? Ma is dolgozik esetleg?

-        Anya, most ne. Majd csak jelentkezik ismét, de ezt majd vele beszéld meg.

-        Milyen jól berendezkedtél, mami! – Nézett körül Sanyika. – És ez…

-        Ne nyúlj semmihez, fiam! – Tetette vissza Sanya oda, ahonnan a kis kíváncsi legényke elvette a törékeny fehér kelyhet[5]. – Jól látom, ez lesz a gyűjteményed polca? – Igazgatta a portáról hazavitt, gyerekektől kapott rajzokat. – Szinte dobog ez a szív a kézben.

-        Gábor ezt a gipsz akármilyenes kis kelyhet valamilyen kiállításra szánta, szánja - grimaszolt, Karola. – És ezeket rajzoltatta a gyerekekkel még Ivett óráinak helyettesítésekor. Ha jól sejtem, Tonchi egyik tanítványáé az a kálvini szív[6].

-        Micsoda?

-        Lehet, hogy tévedek, most inkább nem részletezem. De majd utána nézek, ha addig nem jön Gábor, hogy visszaadhassam neki ezeket a munkákat.

-        Az a gasztró guru?

-        Csak ne csúfolódj Horváth Gáborral szemben, vagy kapcsolatban. De ezeket a remekeket Gábor atya tanítványai készítették.

-        Nocsak. Kész tévedések vígjátékára esély?

-        Ha épp tudni akarod, de nem hiszem…

-        Nem is – mosolygott Sanya.

-        Ne pimaszkodjál már a mamáddal. Köszönöm – vette át Iván a locsolóknak kijáró itóka poharát.

Az alig félórás kis látogatás után ismét egyedül maradt Karola. Kezében a fiától kapott gyorssegély vásárlási utalványa, ha nem is a mielőbbi beváltásra késztető Szépkártya.* Első útja az addig észre nem vett, pár hete ott felejtett, vagy tán szándékosan ott hagyott emlékhez vezetett.

Azóta is megnézte minden este a többszörös értékeket. Minden este és reggel, amikor eligazgatta a sötétítő függönyt. Egészen addig a napig nem gondolkodott el rajta, miért csak este szánja rá azt a pár percet, melyek repítik időalagútjában:

-          >>Segíthetek? Látom, valami aggaszt.

-          Ha nem gond, ezeket most nem vinném magammal a konferenciára. Lehet, hogy tovább maradok, meglátogatom egy gyerekkori vetélytársamat.

-          Vetélytárs-találkozó? Ezzel is kevesen dicsekednének.

-          Ahogy mondod, Kari. Valóban dicsekszem vele. Nem hittem volna, hogy egykori szerelmem hős nagy szerelme fog kisegíteni.

-          A te szerelmed hős nagy szerelme a valamikori vetélytárs?

-          Pontosan. Akkor ugyan nem volt még szégyen érettségi előtt a szüzesség, az alkohol-, a drogmentes élet, viszont az öcskösök barátságát sokszor szakította az egy ugyanazon lány iránti lángolás.

-          Ő lett a feleséged?

-          Nem, dehogy. Őt átengedtem Paulnak, én meg átnyergeltem a fitneszrajongásba. Mindent megtettem a minél tetszetősebb test edzéséért, ha nem is számítottam dávidi[7] eredményre. Akár a még nem tiltott, de nem is ismert szerek, szteroidok szedésétől se riadtam vissza.

-          Aminek eredménye lett a zéró faterság?

-          Kösz. Imádod az övön aluli ütéseket? Ez nálad a segítség? Már, ha szó szerint értetted az elején azt a…

-          Jó, bocs. Igazad van. És valóban segíteni akartam, ahogy ott álltál, megszeppent kisdiákként.

-          Ez azért túlzás.

-          Nem hinném. Valamelyik nap az egyik kis kölyök nézett így, amikor elfelejtette otthon befejezni a matek leckét. Vagy… Jó, ez tényleg túlzás.

-          Mi?

-          Az EU-s közbeszerzés buktáját[8] későn megismerő…

-          Na, látod, Kari, ezt most tényleg kihagyhatnád. Megígértem, és be is tartom, hogy megnézem majd amit írtál, de csak akkor, ha nem okoskodsz benne, játszod a tanult politológust, közgazdászt, szociológust.

-          OK, megértettem, tanár úr. Vagy most már inkább atyám? Noha nem tudom, mennyivel vagyok rosszabb, mint az országunkat lassan nevetségesség köztárgyává, nem is fogalmává alakító, hol ezért, hol azért tüntetni, sztrájkolni akarók embercsoportjai. Szerinted ők segítenek megoldani a szegénység problémáit, az egyre visszásabb, idestova kétkulacsosnak tűnő politikai helyzetet? Jó, jó, jó, ne mérgelődj, kérlek! Maradjunk a kiinduló pontnál. Miben is segített az a gyerekkori vetélytárs?

-          Először a család… De inkább ezt mégse. Viszont a másodikat csak nem cikized.

-          Miért cikiznék bármit is?

-          Mert… Na, mindegy. A lényeg, hogy tavaly adott a te volt főnöködnek egy kis…

-          Gábornak?

-          Igen, Gábornak, a druszámnak, …

-          Na, jó, akkor ez most már tényleg nem érdekel. Annyit azért elárulnál, hogy nem bánta meg Paul, nem bántad meg te azt a segítséget?

-          Nem. Különben is. Tudod, én bármikor bárkinek segítek, azt saját szántamból, önakaratomból teszem. Ha bármikor bármiért meg is kellene bánnom, először is magamat hibáztathatnám, hisz az én rossz döntésem következményeként érzem akkor hátrányos helyzetben magam.

-          Igen. Ismerem ezt a helyzetet.

-          Ismered? Ugye nem…

-          Kérlek, most ne akarj ennél többet tudni. A lényeg, hogy életemben csak azoknak az embereknek segítettem, akikben hittem, tehát a teóriád jogos lehet. Én ismerhettem őket félre.

-          Gábor?

-          Nem, remélem ő nem. Ha már nem is foglalkozik annyit és úgy velem, mint régebben, nagyon remélem, hogy a csillagokat holnap is lehoznám neki, ha kellene.

-          Igen?

-          Igen, de csak a barátomnak, és ne kezd megint, kérlek!<<

-o-o-o-

Ezek a percek, emlékek adták az erőt hetekkel később is. Bármikor, ha szavak nélkül, de adhatta, adta a segítő kezet, bárkinek: kicsinek, vagy nagynak, szép szóval, vagy akár intelemmel, dühvel hajtott szitokkal.

-        Viszlát! – Rohant a kijárat felé az utolsó óra végét már szájában villogtató cigijével az egyik utolsó éves srác.

-        Hova, hova, gyerekek? – Állt Karola az ajtó előtt, karba tett karokkal, mosolyt erőltető, villámló szemekkel.

-        Haza? Hova mennénk – ugrott le fél lépcsősort a gyerek osztálytársa.

-        És a tanár?

-        Milyen tanár?

-        Akivel volt az uccsó órátok. Ismeritek a szabályt, és most ne jöjjetek a tudatlan taktikával. Ez a figyelmeztető már egy hónapja itt van – mutatott Karola, a számára >>no börtön, csupán a gyermek biztonságáért figyelünk, őrzünk, védünk jobban<< indoklást jelentő, aláírással nyomatékosított kis táblára.

-        Ez meg ki? Ja, a diri – rándult a több szempontú felismerést tagadó szája.

-        Jaj, ne má’! Estére se jön le, az a… - Dobta táskáját a földre a tini lányok daliája.

-        Na, most fejezted be, kisöreg.

-        Engedjen már ki, megy a vonatom!

-        Nekem meg a taxim, de mi volna, ha nyafogás helyett felcaplatna valamelyikőtök a tanárhoz?

-        Kari, itt vannak még a nyolcadikosok? – Hallották a tanárt az elsőről.

-        Igen, Dénes. Épp most akarták stipi-stopizni, hogy ki menjen fel érted.

-        Na, kérem – ért le a történelem tanár. – Balázs és Debi.

-        Igen – duóztak a skacok.

-        Ha most ki is hagyom a terem rendjét, tisztaságát, amiről megfeledkeztetek, nekem hagyva a megtiszteltetést…

-        Ne má’, Dénes bá’! Azért vannak a takarítók!

-        Hogy miért vannak a takarítók, a holnapi osztályfőnökin ismételjük. Én most kidobtam az ott hagyott szemeteteket. De nem hiányzik valami? Hosszú hétvége lesz mobil nélkül, ha valóban netfüggők vagytok, és nem csak az én órámon…

-        Basszus…

-        Meg a violinkulcs drágáim, viszont…

-        De mi mehetünk már, Dénes bá’?

-        Menjetek odébb, szeretném beengedni az anyukát a babakocsival – nyitotta az ajtót, Karola.

-        Köszönöm.

-        Segíthetünk? – Nyüzsögtek páran az anyuka körül.

-        Mehet a nyolcadik, Bali és Debi, irány a tanári – oszlatta Dénes a segítséget ajánlók gyülekezetét, átadva helyüket az ötödikeseknek.

-        Mehet az ötödik, Karola néni! – Kiáltott le az emeletről a kurkuma előnyeit[9] reggel sietsége miatt meghallgatni nem tudó, ízületeit délutánra maximálisan érző tanerő.

-        Köszönöm – nyitotta a felső tagozat első osztályosai előtt a kaput, Kari. – Egy pillanat, fiúkák! – Lépett a zsiványságért szomszédban sose zavargó legénykék után. – Valamit kérdeznék tőletek.

-        Igen… - pislogott az egyik legény, törölte az óra zárásaként egy kis csetepaté izzadság cseppjeit homlokáról, a másik.

-        Szerintetek melyik a rosszabb? Elviselni egy idősebbtől az örökös figyelmeztetést, elfogadva közte a néha szükséges segítséget, vagy tudomásul venni, hogy már nem is foglalkozik veletek, nem érdekli, lesz-e bármi bajotok, akár odakint, akár idebent? Ha nem érdekli, mi nektek a jó?

-        Tessék? – ráncolta homlokát a valószínűleg még csatahatásban úszó legényke.

-        Hát az utolsó nem lenne jó – kezdett pirulni a másik fiúcska.

-        Na, látjátok. Ti utáltok, mert néha bepipulok, amikor látom, tudom, hogy csak próbálkoztok, nagyon is tudjátok, mi az, amit nem szabad, csak szándékosan erőszakoskodtok, és utána még vissza is feleseltek, nagyon is finoman mondva. Nem törődve azzal, kit és mikor, hogyan bántotok meg. Név szerint engem, vagy akár Petra nénit, aki állandóan azt nézi, kinek, mikor és hogyan segíthetne.

-        Mert csak Karola néni ilyen.

-        Ilyen?

-        Milyen, édesem?

-        Nem vagyok az édese.

-        Na, látod, fiam.

-        A fia se vagyok.

-        Hm. Nem, valóban. De, hogy túl legyünk ezen a lelki szpícsen…

-        A min? – Figyelt már osztálytársával együtt a kis harcias gyermek.

-        Afféle felnőttek tanmeséje, tudod – hangsúlyozta tenyereinek széttárásával értelmező kis szótárát az addig is eszes öntörvényűnek tartott emberke.

-        No, igen. Szóval? Érthető voltam? Addig örüljetek, amíg érdekel, hogy mit és hogyan tesztek, mikor húzhatjátok ki a gyufát az igazgatónál, viselkedésetekkel. Mert, ha már nem érdekel, higgyétek el nekem, egy cseppet se gondolkodom, milyen problémátok van, jelezni fogom, hogy képtelenek vagytok elfogadni az általa kijelölt, másoktól is elvárt szabályokat. Világos voltam?

-        Igen – érthette meg a heves támadás a legjobb védekezésről megfeledkező, kis visszafeleselő gép.

-        Na, gyere, menjünk – húzta társa a kis grimaszolót.

-        Akkor? – Fordult Karola a bejárat felé, nyitva a kaput.

-        Mit akkor? – Duóztak a türelmi zónát átlépő tinik.

-        Átnézzek rajtatok, vagy számíthatok együttműködésetekre, megértésetekkel segítségetekre, ha minden áron táncoltok az idegeimen, és felemelem a hangom, akkor se utáltok?

-        Dehogyis utáljuk! – Jött tán túl gyorsan a válasz, fogadták Karola kinyújtott kezét, értették meg az íratlan szerződés pecsétigényét.

-o-o-o-o-

Karola nem tudta, s egy idő után már nem is akarta megmagyarázni se magának, se Petra néninek, számára miért is haladnak egymás mellett a naivitás és hülyeség jegyeit őrző kis talizmánok.

-        Én már nem akarlak meggyőzni, Karolám. Amit én tudok, elmondtam neked. Megosztottam veled a hátulról jövők, szemedbe mindig is szépet mondó, mutató, szenteskedők praktikáit.

-        Igen, és köszönöm a segítséget.

-        Nem, Kari. Ezzel neked én nem tudok segíteni, mész a fejed után. Most is láttam. Te parolázol a pimaszkodókkal, te könyörögsz a kegyeikért? Hát engem ugyan nem érdekel, hogy utálnak vagy sem, én teszem a dolgomat, ahogy előírják azt nekem. Ahogy a szolgálatomat kell teljesíteni. És ezt mondom neked is mindig, Karolám. Legyen az a fontosabb, ne akarj ennél többet most.

-        Jó, jó, és mondom, köszönöm. Nekem már az is segítség, hogy foglalkozol velem, Petra néni.

-        Persze, hogy foglalkozom veled, még ha ilyen makacs is vagy. Sőt, ha ennél több is kell, most is mondom, szólj! Ha időben szólsz, nem aznap, amikor megszorultál, én mindig itt leszek neked, Kari.

-        Köszönöm. És az eddigi rám költött reggelikről sem feledkezem meg, amiket nem tudtam kifizetni. Nem tudom, meddig vonják még Gábor haverjának felajánlott kezességemet, de hiszek Gáborban. Segíteni fog.

-        Nem azt mondtad, hogy még a húsvéti jókívánságaidat se viszonozta?

-        Biztos megvolt rá az oka, nem adom fel, Petrám.

-        Nem vertek még át elegen, látom.

-        Akárcsak a gyerekeimet hallanám, Petra kedves. Csakhogy ő lenne a harmadik, kit cefetül nehéz lenne törölnöm a szívemből, agyamból. Segíteni fog, tudom! Érzem és tudom, hidd el.

-        Én másban hiszek, Karolám. Abban, ki inkább fog neked segíteni, ha te is hiszel benne. Legalább annyira, mint abban a Gáborban.

-o-o-o-[10]

Még hazafelé is ez a jelenet járt Karola eszében. Az érme megannyi oldalát nézve, emlékezett régmúltra, pár nappal azelőtti pozitívumokra. Hogy megannyi szép emléket törölni akart a reményvesztés szele, a mindent látnod kellett volna Ibisa óta kisördöge, ott kattogott agyában, lógatta orrát. A koranyári napsütést, rügyfakasztó meleget söprő záporverő ablaknak támasztotta fejét, nézve, de nem látva a két lány mellett álló, telefonáló srácot. Csak akkor rémlett, hogy ő volt az a fiatalember, aki felszálláskor azonnal felpattant, s átadta neki a helyét, amikor a fiatal lány kezéből kieső kis szatyrot felvette, a lány kezére visszaakasztotta.

„Hoppá. Ez nem jött össze” Pislogott Karola, felegyenesedve a már meleget őrző ülésben.

-        Ez nem a magáé? – Kérdezte halkan a srác, másodjára is ismételve segítségét.

-        Lehet, hogy nem az övé – figyelték már a többiek is a következő ajándéktasak gravitáció játékát.

„Ez a lány mindjárt elájul!” Állt fel Karola. Közelebb hajolt a valamikori saját élményeire emlékeztető lányhoz.

-        De hisz kékülnek az ujjai! Keringési problémája van a hölgynek, van orvos, tudnak segíteni? Üljön le a helyemre, kérem! – Próbálta közelebb húzni az egyre homályosabban, semmibe révedő tekintetű lányt. – Meg lehetne állni?

Ki sem mondta, be se fejezte a kérdést, kérést, már állt a busz, kijött fülkéjéből a vezető.

-        Én kihívhatom a mentőket, de mire ideér, kábé fél óra, ha nem több, addig itt állunk.

-        Hoppá, hoppá! – Kapta el az a férfi a Karola ülése helyett már a busz padozatára összeeső lányt, ki mellől fel akart pattanni pár megállóval azelőtt Karola, és ezt tán észrevéve, megértve, esetleg még ismerve is a háttér magyarázatát, az elvileg száz körüli állóhelyek egyikének foglalása mellett döntött.

-        Sajnos, nem tudok segíteni, ne haragudjon – remegett már Karola, lilultak egyre hidegebb kezei.

-        Semmi baj, majd… - húzta fel az ülésre az egyre sápadtabb lányt a férfi.

-        Drogozott? Mit vett be? – Igyekezett maga módján a leszállni készülő, napszakot tekintve nem épp a legújabb dizájnér kotyvalék* miatt aggódó, inkább előítélet asszonyság.

-        Hogy lehet ilyen? – Fakadt ki Karola. – Miért kell egyből piásnak, drogosnak tartani egy rosszul levő, elájuló nőt? Nagyon jól teszi, húzza csak a szennyest – sziszegte már magának a végét.

-        Leszállok, jobban vagyok! – Próbált meg felállni a lány.

-        Lehet, hogy csak a friss levegő kellett neki. Álljanak el az ajtótól, hagyjanak neki levegőt. – Hallották már az emberit innen-onnan.

-        Nem maradna inkább? – Akarta visszanyomni a lányt, Karola.

-        Nem, nem, köszönöm, itt kell leszállnom – sóhajtott Hófehérke.

-        Engedje, az előbb is mondta, hogy itt kell leszállnia.

-        Ne segítsek? Menjek magával? – Nézett még a nyitott buszajtó mögül, Karola, a lassan, kissé bizonytalanul előre haladó után.

-        Mehetünk akkor végre? – Ült vissza a vezetőfülkébe az ősz hajú férfi.

-        Igen, köszönjük – adták meg a végszót az utasok.

Otthon még a második film nézése alatt is a hazaérkezésének téma mindig hever az úton percein járt Karola agya-szíve, amikor először szinkrontévedésre gondolt.

„De hisz nincs is miért. Semmi olyan jelenetrész.” Csodálkozott az egyre erősödő kiáltásokon.

-        Segítség, segítség! Ne, ne, ne! – Vált egyértelművé a segélykiáltás eredője, ált a sötétítő előtt, Karola. „Most akkor mit csináljak?” Húzta el a függönyt.

-        Segít… - szakadt meg a fájdalmas könyörgés.

Karola meg állt a sötétségbe nézve, nem látva semmit. „Te szent ég! És ha most ő, aki miatt könyörög ez a nő, engem lát, de azt se tudom, ki ő, mi ő, hol is van, hisz az égadta világon nem látok semmit!” Rántotta vissza ismét a hatalmas barna damasztot, majd leszakítva a karnisról.

Agya, szíve repítette a borzalmak időalagútjába, izzadt a tenyere, szédelegve totyogott vissza az ágyhoz, zuhant le, miközben látta a tízen valahány évvel régebbi Huszár Karolát, mezítláb üvöltözve az angyalföldi ház folyosójának zárt ajtói előtt.

-        Jesszusom! Ez ő lesz! Honnan tudja? Hát honnan, te hülye! Egyértelmű, melyik ablakhoz, melyik lakás tartozik, hova csöngessen – kapcsolta ki a tévét, bújt be az ágyba, magára húzva paplant, párnát, hátha hamarabb némul el a kaputelefon.

Másnap reggel álmosan csoszogott ki a kávéfőzőhöz.

-        Hát ez meg? – hajolt le a földön heverő papírlapért.

>>Megjöttem a konferenciáról, beköszöntem volna. Láttam, hogy fent vagy, gondolom, a sikoltozó nő miatt bújtál el. Nincs semmi baj, visszaszereztük az ellopott táskáját. (Én és Morzsi, a menhelyről hozott kis labrador. Jelentkezz chaten, ha már fent vagy: Gábor.)<<

Míg kortyolta az ébresztőt, Karola, a reflex szerűen indított felvétel híradásai alatt bevágta laptopját a hátizsákjába. „Harminckettő, a negyvennégyest már nem érem el. Megint nem tudok gyalog bemenni a Thökölytől.” Tolta odébb a zsírpárnák olvasztására vett kis edzőpadot, amit térde gyulladása óta nem mert használni.

Hogy mielőbb a buszmegállóban legyen, felkapta a hajnali igaz-hamis szimatigényes híreket csipogó telóját.

>>Munkatársai ölhették meg a soroksári futó nőt. A rendőrség kriminálpszichológusok segítségével állították fel a tettesek profilját. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy kollégái gyilkolták meg a nőt.<< [11]

„Szuper. Ezt a rétestésztát is húzzák, míg …” Gondolt Karola az évtizedes erőszakhullám első fokozatára, amivel anno az öszödi elszólásra* cuppanás helyett egy ideje korán elsikált, helyszínt mielőbb takarító intézkedés miatt áldozatból bűnössé váló Zsanett ügyre*.

-        Maga? – Morgott egy kapucnis alak, a kertes ház kapujába kapaszkodva. – Tessék – engedte az utcára, Karolát.

-        Én. Ismerjük egymást? – Igazította meg hátizsákját a munkába induló, telefonját zsebébe csúsztató új lakó.

-        Nem. Ezek szerint nem – dobta el a férfi, harmadjára is sikertelenül gyújtott csikkjét.

Folytatás és zárás a könyvben



[1] A fejezetben csillaggal jelölt részlethez tartozó hírforrást a könyv tartalmazza, az idézetek forrását szerző lábjegyzetben jelölte.

[2] Forrás: facebook.com

[3] Forrás: Music FM 2017. április 16-i Hírekből

[4] Forrás: Music FM 2017. április 17-i Hírekből

[5] „Az előreformáció idején, az 1400-as években, a cseh husziták a kelyhet választották jelvényüknek, ezért őket kelyheseknek is nevezték. A reformáció után a reformátusok jelképe lett, és az úrvacsorára, a Krisztus vére általi közösségre utal.” (Forrás: https://docs.google.com/presentation/d/1bF0Rz7kxHRPwSPx-0SuCafkZPg2GQRCnjcDLqRtMHU8/edit#slide=id.i71)

[6] A Szentírás szerint a szív az ember életének a központja, az érzelmek helye. Ezért is olvassuk gyakran, hogy Isten a szívet vizsgálja. A református jelképek közé Kálvin János címere révén került be, amely egy lángoló szívet Isten felé nyújtó kezet ábrázol, ezzel a jelmondattal kiegészítve: „Szívemet véres áldozatul felajánlom az Úrnak.” (Forrás: https://docs.google.com/presentation/d/1bF0Rz7kxHRPwSPx-0SuCafkZPg2GQRCnjcDLqRtMHU8/edit#slide=id.i78)

[7] Dávid-szobrokra keresés eredménye: https://www.google.hu/search?q=d%C3%A1vid+szobrok+%C3%B6sszehasonl%C3%ADt%C3%A1sa&rlz=1C1AVFA_enHU735HU735&oq=D%C3%A1vid+szob&aqs=chrome.5.0j69i57j0l4.11946j0j8&sourceid=chrome&ie=UTF-8

[8] „Miközben a Közbeszerzési törvény szerint az EU-pályázatokon indulóknak meg kell vizsgálniuk azt, hogy fennáll-e a beszerzésük során a közbeszerzési kötelezettségük, aközben sokan nincsenek tisztában ezzel és a mulasztás esetén felmerülő súlyos jogkövetkezményekkel - mutatott rá a fontos témára a Portfolio mai Uniós Források konferenciája keretében tartott előadásában Vulcz László, az OTP Hungaro-Projekt Kft. ügyvezető igazgatója.”(Foorás: portfolio.hu)

[9] „A kurkuma (Turmeric néven is gyakran találozhatsz vele) és a gyömbér fűszerek együttes alkalmazása olyan szinten okozhat javulást az ízületi problémákra, hogy az még engem is megdöbbentett.” (Forrás: https://shop.builder.hu/kurkuma-es-gyomber-avagy-titkos-recept-az-izuleti-bantalmak-ellen-a1083)

[10] Kik a jelenetsorban magukra ismernek, nem a véletlen játéka, szerző bízik a megértésükben, s hogy senkit nem sértett meg a nyilvánosságra hozatallal.

[11] Forrás: Music FM 2017. április 29-i Hírekből (A jelenetsor és a valóság hírforrásának ideje közti eltérés a tartalmat nem módosítja – szerző)

C.B.: Újra újélet c. regényének 2017. húsvéti időszakot ölelő fejezetéhez

Cipész kaptafája

 

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, 
Ki is áll, beszél most itt épp előttem?
Ki próbálhat dalolni egy szép jövőről, 
Melyben mások állnak a céltábla előtt.
Ahol az a céltábla lehet valóban a jó,
Csak épp nem mindegy, ki a dobó.
Iszákja mily' golyóval van telis tele,
Hamis vagy valódi az arany külseje?
S ha a külső még valódi is, emberek,
A belsőt soha, de soha ne feledjétek!”

(Szerző improvizálása, a fejezetben leírtak szerint)

[1]

-        Hol vagy, Kriszta? – Üvöltött mobiljába, magát és húgát is meglepve, Péter. – Nem hallok semmit! Ez az átkozott hangzavar, eszméletlen! Pont erre kellett jönnünk? – Nyomta ki az ovisoknak is ősleleltnek számító mobilját, vadul billentyűzve.

-        Látni akartam, hogy megrendezett, vagy valóság a tüntetés?*

-        Mikor jelentkeztél a CEU-ba?

-        Én a Pázmányba készülök, bátyókám.

-        Kriszta is valami ilyesmiről beszélt tegnap.

-        Miről?

-        Hogy a CEU után a Pázmány következik. De miért nem maradtok a kaptafánál, vagyis a fakanálnál, lányok?

-        Ugye ezt nem mondod komolyan? De hallod? Ma egyébként se erről van szó.

-        Ezt én is hallom, tudom. Csak nem akarom. Mindezt nem akarom, értsétek már meg végre!

Vitatkoztak a testvérek, míg pár utcányival hátrébb izzott a levegő, fojtva tombolt a tömeg. Legalábbis ezt, így érezte Kati, és tán más árnyalattal, Péter is.

>>Magyarország, halld szavunk / Te szabad ország, halld szavunk…<<[2]

Dúdolta mellettük egy fiú és egy lány.

-        Hallod? Ez azért több mint az oktatás jövője. Nem igaz?

-        Ahogy mondod, hugi. Akarsz még valamit innen, vagy mehetünk végre haza?

-        Ám legyen.

Két óra múlva már otthon voltak. A hétköznapjaiban szociális munkájánál többért is talpaló, biológiai órájának utolsó perceiért még a netes társkeresést is sikeresen tesztelő Kati és bátyja, az egykori drogosztály vezetésére pályázó, őrnagyi rangjáért épp vizsgára készülő lakásán.

-        Te házvezetőnőt vettél fel, Péter? Mégis eredményesek ezek a tanfolyamok.*

-        Nem. Miért?

-        Akkor meg… Nem tudtam, hogy hazajött Zsóka.

-        Hagyd el, cica!

-        Jaj, ne! Tudod, hogy a hugit is ezért utáltam sokáig – rándult Kati szája, visszaemlékezve a gyerekkori huzavonájuk >>Cica, hugica…<< macska-egér fogócskájára.

-        Egyik Zsókám se jött haza. Exem és a lányom is kint maradtak, onnan dörgölik orrom alá elég sűrűn, hogy mennyi időt vesztegettek el miattam.

-        Akkor meg? Azt látom, hogy az átázás biztosítását még mindig nem tudtad elintézni.

-        A fényképeket már rég elküldtem. Egyébként pont te fricskázol ezzel? És nálatok hol tart a tetőbeázás helyrehozatala? Nem is mondtad, hogy újra tapétáztatok. Vagy ugyanolyan tapétával pótolta a vállalkozó a ledobottakat? Nekem legalább igazolta a felettem lakó, hogy nála volt a csőtörés. Te hol tartasz az egyezkedésben?

-        Ahogy tavaly a sógornőmnél már bejött, itt is a fogyasztóvédelem teszi fel a pontot az ire. Mert a recepciós már csak a félórás röhögő görcse miatt is azonnal bevitte a főnökéhez az ügyet, „Elsőbbség” jelzéssel – adta át tesójának a kézmosás után kijáró törölközőt, Kati.

-        Mint a postán?

-        Ahogy mondod.

-        És nevethetnék én is, ha nem pont fél órát? Esetleg egy kis könnyű vacsora készítésének idejéig?

-        Felőlem. A lényeg, hogy amikor Kitti nénivel felhívtuk a közös képviselőt, hogy legyen ott tanúként a biztosítási kárfelvételnél, még pepecselt az ablaknál az Elek.

-        Milyen Elek? – Nyitotta ki a hűtőt, Péter.

-        Mek Elek. Akinek nem tűnt fel, hogy oldalt szilikonozta az ablakkeretet a kollégája, alul kimaradt – figyelte a könnyű vacsora alapjait, Kati.

-        Kimaradt?

-        Ja. Mint kiderült, oda már nem jutott a ragacsból. Meg is jegyezte Kitti néninek, hogy ezt mi is meg csinálhattuk volna, ha megvesszük a ragasztót.

-        Mennyit is fizettetek a tatarozásért?

-        Családonként negyed millió – került egy salátás tál az asztalra. – Ez nekik kevés volt. Legalábbis, az új szaki szerint ennyi pénzért ne is várjunk el többet. Örüljünk egyáltalán ennyinek. Hogy lassan egy éve kerülgetjük a szemetet, ötször annyit kell takarítani a lakásunkban. Peti …

-        Igen? – Szagolgatta Péter a virslit.

-        Jaj, nem te, bocs – mosta meg a salátát, Kati. – A párom már ott sejtett valamit, amikor a tetőtér antennát elállították, amikor kint csináltak valamit a tetőn, aztán őt küldte ki a telefonban, hogy igazítsa meg, ha nézni is akarja a műsort, nem csak törölgetni a port a házi moziról.

-        Na és mi lett a leszakadt tapéta sorsa? Feta jöhet még? – Tartotta készenlétben Péter a paradicsom mellé tervezett fehérjepótlót is.

-        Elég lesz a pari – tördelte a salátát a tálba, Kati. – Ja, most kapaszkodj meg, bátyó! Tudod, annak a konyhában és a hálóban is a levegővételünk az oka.

-        Micsoda?

-        A konyhában azért párásodik a levegő, mert én sokat fecsegek. Ezért ázott le a tapéta. A hálóban pedig Peti későn kezdett neki a fogyókúrának.

-        Na, ez már tényleg értelmetlen baromság.

-        A recepciósnak jobban tetszett. Csodálom, hogy az előbb még egy homlokráncot se érdemeltem ki. Akkor jobb, ha tudod, hogy a pocakosodás nem csupán a cukorbajt, a tapéta lepergetését is eredményezheti? – Került egy kis Oliva olaj, az óvatosan összekevert zöldalapra.

-        Összegeznéd még terítés előtt?

-        Ha legalább egy bazsalyt kiérdemel a fizetéskerülés kifogása.

-        Lehet, hogy máskor, máshol már rég … hogy is szokta mondani, Kriszta? Megjelentek volna huncut mosolyos ráncocskáim a szemeimnél, de most valahogy… - fejezte be a virsli karikák pirítását, Péter. – Tessék, ha nem kérsz több zöldséget, a tiéd kész is.

-        Kösz, te… Köszi – tette terítéke mellé tányérját, Kati. – Szóval, a mellett, hogy Kitti néni megkérte Mek Eleket, hogy menjen be helyette a kémia órára, vagy azonnal csinálja meg az ablakot, a biztosítási szaki szerint az én szövegelésem közben keletkező meleg levegő a konyhában, a fogyókúráját még el nem kezdő férjecském pedig a hálószobában, súlya miatt enged ki annyi meleg levegőt, párásítja a levegőt…

-        Na, jó, ennyi végképp elég, húgi. Ne haragudj, de nekem ez nemcsak nevetséges, hanem őrület. Lassan egy újabb adó kitalálásra kényszerítő EU-zsék visszafizetésének veszélyéhez hasonló okos tojások milliós tanulmányalapja.*

-        Te párhuzamot vonsz egy szakbarbár, lelkiismeretlen, csakis saját zsebére dolgozó, saját zsebét tömő… fusi munka és a brüsszeli követelmény közt?

-        Húgi, lehet, hogy Kriszta fertőzött meg, de ezek szerint nem figyelsz. Hisz az előbb mondtad ki a választ.

-        Én?!

-        Hogy kezdted a párhuzamot?

-        Ja – fagyott le a nő arcára addig értelmet jelentő mosoly. – És ez véletlenül, nem pont asszonykád és a lányod miatt jött így össze? Hisz ha más alapból, de a végszó ugyanaz. Kitartottak melletted, sokáig, csodáltam is. Én már a kis Zsóka vizsgái után gondoltam a dobbantást, hisz ott volt a friss EU-s londoni állásajánlat.

-        Most meg, mármint az EU-pápá után jó, ha a kilépésig* összekaparhattak maguknak lakásra, meg … De nem is foglalkozhatok már ezzel. Nem igaz? – Leltározta Péter a vacsoraasztalt.

-        Nem, bátyó. Ha a lányod anyját átengedted Jhonnak*, ez a te ügyed.

-        Nem ő az első, s nem is az utolsó nő, aki külföldön talál rá a nagy őjére.

-        Mintha te is az lettél volna. Bocs, ez övön aluli volt, még ha nem is szívhatom vissza.

-        Nem kértem.

-        De a lányoddal ugye mindig is fogsz foglalkozni?

-        Természetesen – húzta ki a székét, Péter. – Jó étvágyat. – Ült le, még egy kis fontolgatás után.

-        Én is így gondoltam. Neked is – látott neki Kati is az alaktartó, ötórai teát összevonó, hatórás vacsorának.

Hogy ne teljenek az energiapótló percek kínos csendben, Péter bekapcsolta az asztal szélén pihenő távirányítóval a konyhai rádiót.

>>Azt atv.hu azt írja, a gyermekjogi intézmény szerint a top10es listán a lopás, utána a garázdaság a második, ezeket követi a testi sértés, a határzár tiltott átlépése és a kábítószer birtoklása. Pozitívum, hogy csökkent a dohányzás és az alkoholfogyasztás a tinédzserek körében…<<[3]

Kapcsolódhattak az igaz-hamis-késztény-elterelés-etetés puzle darabok egyikének foszlányához a jövőt valamikor építeni akaró testvérek.

Mindketten örültek, hogy pozitívumot is keres már a hírolvasó-szerkesztő az adatokat sorakoztató cikkgyűjteményeiben, noha Péter pár évvel régebben készült belső statisztikái alapján megkérdőjelezhették volna a számokat*. Mindenesetre a téma alkalmas volt a családi hajó süllyedésének ok-okozatderítésére.

-        Már akkor is, amikor a cérna szakadásának hogyanja és mikorja nem tetszett – ment a szobába bátyó után hugi cica. - Sem akkor, sem ma. Viszont, ezt még nem is mondtam! – Nyitogatta a szekrényajtókat, Kati.

-        Mit? Egyébként mit keresel?

-        A szobapapucsot.

-        Kidobáltam őket.

-        Mit csináltál? – Kacagott Kati.

-        A lakás legyen értem, ne én a lakásért.

-        Ez nem a te…

-        Nem, és most legyen ennyi elég, húgi. Inkább essünk neki, szeretnék már túl lenni ezen a hétvégén.

-        Elárulod, mi zavar jobban: hogy én leszek a keresztanya, vagy, hogy fiatalít ez a kis csöppség téged? Jól fog állni majd a kezedben, hidd el – ölelte volna át Pétert, Kati, a végén mégis csak egy nem létező porletörlésre futotta, vállveregetésként.

-        Inkább csomagoljuk az ajándékokat. OK? – Kerültek elő az egyik polc üvegajtaja mögül az apróságok, a dohányzóasztal lábtartójáról a csörgő színes papír. És?

-        Mit és?

-        Valamit akartál mondani, amikor még hazaérkeztünk. Hogy nem is tudom.

-        Hopszá. Azt hiszem, már érvényét vesztette – nézett Kati a dohányzó asztalon bontatlanul hagyott kormányzati konzultációs levélre.

-        Ja, hogy te is kaptál ilyet?

-        Nem, az igazság az, hogy nem ezt akartam mondani, de ezzel kapcsolatos.

-        Mi lehet ezzel kapcsolatos?

-        Nézd, én már nem tudok róla beszélni, inkább, ha akarod, nézd meg te a gépeden, addig elmosogatok – fejezte be Kati az utolsó darab, a színjátszós, forgatás szerint villódzó kis csörgő becsomagolását.

-        Ezt a titokzatosságot! – Indult számítógépe felé, Péter. – Mit keressek?

-        Várj, beállítom. Zsó barátnőjének videója ültetett le tegnap a laptopom elé.

-        Neked üzentek?

-        Nem, Péter. Nem nekem, s nem is neked. És lehet, hogy Zsó nincs ebben a kormányellenes…

-        A micsodában?! – Ült forgószékére, Péter.

-        Tessék, de ígérd meg, nem telefonálsz utána senkinek. Lehet, hogy se a lányod, se az anyja nem tudtak erről.[4]

-o-o-o-

2017 Húsvét vasárnapja Krisztának sok mindenben eltért az előző évitől. Függetlensége, kiszolgáltatottság-mentessége árát fizetni ugyan gyerekei nélkül nem tudta volna, de élvezettel nyújtózott a franciaágyon. Élvezte, hogy nem kell fél hatkor indulnia a buszmegállóba, hogy időben beérjen az iskolába.

„Szerdán legalább nem kell háromkor kelni, hogy időben ott legyek a már hét előtt kaput nyitni akaró gyereknek-szülőnek.” Emésztette nyugtatóként a BKV-sztrájk törlését*.

Felkelt, a két embernek is elegendő, békében otthonnak is mondható, már héttől világos, rezsicsökkentés* nélkül is takarékosságra sarkalló lakásban.

Hiába itta meg a fél főzet kávét, képtelen volt ott hagyni laptopját, míg a kaputelefon fel nem állította.

-        Basszus, mindjárt…. szszszsz! – Rohant előbb a fürdőbe. – Mindjárt! – Üvöltött, aztán rájött: semmi értelme. „Manapság még arra se figyelnek az emberek, ha segélykiáltást hallanak akárhonnan. Tisztelet a kivételnek.” Futott át az agyán az egyre több ellenpéldát is bizonyító cikk, videóanyag. Mégse vagyunk mi olyan ocsmány állatok, és nem is csak kampányjelleggel mentünk, védünk, ha kell, ha értünk hozzá.*

-        Itt vagyok! – kapta le árvízvédelme után a kaputelefont, Kriszta. – Igen, mondom. Ja, azt nem hallhattad. … De, nyitom máris – engedte be a házba Pétert. – Szia! – Nyitotta az ajtót. – Eltévesztetted a napot? Még csak vasárnap van.

-        Igen, tudom – hőkölt vissza a férfi. – Rosszkor? Más vendéged van?

-        Nem, csak épp… - nézett Kriszta a szobába, kereste a kifogást, húzta az időt, hogy mire beérnek a szobába, laptopjának képernyője már sötét legyen, ne kelljen feltűnően lehajtania. Tudta, hogy bármennyire is beszédes volt ez a fogadtatás, az év elején neten megismert férfi nem éleszti azt újra, hozzájárulása nélkül.

Persze, ahogy azt addigi kevés kapcsolata igazolta, képtelen volt véghezvinni mindig mindent saját elképzelése, akarata szerint, ha a másik fél, a férfi közel került szívéhez. De hogy még ő adja az alapot, ráadásul a legősibb, legtermészetesebb alapot, az emberi érzelemféltés, a féltékenység alapját, ezt még csak álmában se gondolta volna.

Szerencsére Péter először a kormányfő pályafutásának elején készült, régióktól szakadás szükségességét üdvözítő beszédének videójába hallgatott bele.

-        Jaj, Kriszta. Már megint, mibe ütöd azt a kis pisze orrodat?

-        Nem is pisze. Egyébként nem kell se politológiai, de még szociológiai végzettség se ahhoz, hogy lássam az ellentmondást. Az akkor és a most közt. Ahogy nem nyugtatom, csak magyarázom magamnak, miért is szavaztam arra az emberre, aki mellett ültem anno, parlamenti gyorsíró koromban, amikor még frenetikusnak tűnt a hadaró beszéd hetven százalékos áttétele.

-        Hetven…

-        A csapatba kerüléshez volt egy felvételi tesztünk. Én kaptam az anno sajátságos logónak, élő jelképnek számító hadarós párt két vezéregyéniségének beszédét rögzítő videót. Arról kellett készítenem az áttételemet.

-        Jó, Kriszta, az egy szakmai rész. Egy mára leírt szakiskola több, mint eredményes működésének visszaigazolása.

-        Mint megannyi más szakiskoláé, aminek most látják a kárát. Ahogy az ötvenéves múlttal bíró postaforgalmiét racionalitási okokból.*

-        Azért az mégis más volt, hidd el. Viszont abban igazad van, hogy most kezdik belátni a szakmunkások, a duális szakképzés újra napirendi kérdésének jogosságát.* És ez? Ez ugyan már nem az elfuserált cipész kaptafájára utal.

-        Csak azért másoltam át, hogy tudjam majd bizonyítani a gyerekeknek – hagyta akaratlanul is utoljára Ferinek szóló, válasz nélküli húsvéti üdvözletét.

-        A fene se érti már a nőket – csóválta fejét, Péter. – Nekem is írt a volt társam, és még rá is kérdezett, miért nem válaszoltam eddig. Hogy miért kell egy kapcsolatzárásban minden áron haragot látni, nem értem.

-        Mert nem a rendőrtársadnak, beosztottadnak, vagy ki a csudának válaszoltál volna, hanem annak az embernek, kivel évekig olyan dolgokat osztottál meg, amit még a családod se tudhatott. Nem igaz? És ha ő ezt esetleg többnek is érezte, mint munkatársi, főnöki, vagy mit tudom, milyen rangnak adott becsest, attól te és a hozzád hasonló ipszilonok sose fogjátok érezni, érteni, hogy működik az őszintén szeretni tudó nők agya-szíve.

-        Átmentél terapeutába?

-        Mibe?

-        Mondom. Inkább maradj a kaptafánál, Krisztikém, javaslom.

-        Azt csinálom. Még ha neked nem is tetszik. Mert, ahogy próbáltam megértetni, nem is akarsz esetleg az én logikám szerint gondolkodni – került elő a pár napja első vitájukat jelentő szerelmes vers fájlja.

-        >>S hogy fáj hiánya, nem is kell tudnia, / Bármennyire is bársonyos a hangja. / Ráncocskái szemei sarkában édesek, / „Szeretni oly jó, elmondom!”, ideje!<<[5]

Olvasta hangosan Péter, Kriszta P.F.-nek ajánlott verse végét.

-        Ennél nyilvánosabb szerelmi vallomást ki se lehetne találni.

-        Ahogy mondod, Péter. Örülök, hogy most már érted.

-        Örülsz – kezdte váltogatni a férfi arca, legújabb szoli bérletének és a fehér ajtó lakkjának reklámját. – Szóval, ö… Akkor én…

-        Péter! Akkor te? Szent ég! Hisz mégse érted!

-        Mit nem értek, Kriszta? Pataki Ferenc, a már nem is tudom, mikor és melyik étterem Michelin csillagáért küzdő séf*…

-        Igen? Igaz, ő kaptafázta az újrahasznosítható receptek ötleteimet, de még csak véletlenül se ezért törlöm a kései nagy őnek tekinthetők sorából.

-        Anyja lehetnél.

-        Még ő is fiatalabb nálam, s ha nem mondtam volna még, amikor az exem ott hagyott az első, ugyancsak nagy szerelemben fogant fiammal terhesen, a nője huszonnyolc, vagy hány évvel volt idősebb. Már nem … Vagyis, annyi rémlik, hogy Sanyi huszonöt éves volt, Mari ötvenkettő.

-        Ettől forog néhány ember gyomra, hacsak nincs e mögött más is.

-        Mint például ház, eltartási esély?

-        Például. És gondolod, hogy ezt pont ma, most kell velem tudatnod? Vagy így akarod megmagyarázni, szépíteni a közted és…

-        Jaj, istenem! Ne légy már ilyen fafejű, Péter! Sajnos nagyon is jól tudja, hogy mit jelent számomra ő, de talán ő se képes megérteni, hogy képtelen lennék fogadni még az ölelését is egy örök életében … Na, inkább ezt hagyjuk. Lényeg, hogy ez annak az egyetlen embernek, férfinek szól, akit képes lennék közel engedni magamhoz. Aki mellől nem állnék fel a buszon, ha mellém ül, vagy akár előttem is foglalja el az utolsó üresen hagyott ülést, várnám meg inkább a következő buszt, vagy trolit, ha már annyira tömött lenne és előttem állna – hadarta egyre hevesebben az előző havi, évtizednél is vastagabb kérget őrző rejtély jeleit, Kriszta. – S nem rohannék el előle az utcán, amikor este jön utánam! – Zárta halkan, Péter szemébe nézve.

-        Kriszta, hisz ez…

-        Ez P.F-nek, vagyis Péter Füzesinek ajánlott vers. Érthető, Füzesi Péter, a még ma is drogos fiatalok jövőjével törődő rendőr százados?

-        Nyugdíjazott. Elfelejtetted – vágta rá a férfi. – Vagyis…

-        Vagyis, vagyis… Fáziskésés, uram?

-        Bizonyos szempontból jó is lehet – kezdett villany-, vagy gázszámla növelése* nélkül is melegedni a levegő.

-        Ha jól látom, érzem – engedte meg magának Kriszta a már lemondott vágy nyuszi ajándékát, lépett közelebb Péterhez.

-        Biztos, Krisz? Nem csak játszol?

-        És még a nők beszélnek sokat. Ugye nem keresi kaptafáját a cipész? – Hunyta le szemét az asszony.

Előzmények és folytatás a regényben



[1] Az alábbi fejezetben lévő valóságrészt felismerőknek szerző köszöni a helyzet-felhasználási, ill. a több személy/alkalom egy esetben megjelenítési hozzájárulást. (A valóság-fikció turmixában lévő csillaggal jelölt jelenetrészhez tartozó információt szerző könyve tartalmazza)

[2] Forrás: koncertsziget.hu / Facebook, melyre a fejezet írásakor már nem lehet keresni.

[3] Forrás: 2017. 04. 19-i Music FM 10 órás Hírekből

[4] A konzultációs levelekkel kapcsolatban letöltött, kritikai videoanyagokról készült hang- és dokumentumfájlokat szerző Életleltár c. hangos könyvsorozat Hírforrás DVD-je tartalmazza

[5] Szerző Életleltár c. hangos könyvsorozat verséből

Christina Buhela: Életleltár egyik fejezetének alapverse

Játékszerek vagyunk csupán

(Christina Buhela: Életleltár c.

könyvének fejezetverse)

 

Vigyázz, le ne ess a magas lóról,

Ne feledd ajándékodat az Úrtól.

Eltörik, mivel, kivel ma te játszol,

Légy ezért mindig nagyon óvatos!

 

Az emberi lélek-értelem nem disznóól,

Melyet remekül takarítottál párszor.

Tétlennek tarthatod a nyomorgót,

De ezt mindig be kell bizonyítanod!

 

A nyomort, a kínt már bizonyítod,

Megannyi magyar fél az éhkoptól!

Fedelet, levegőt, tisztát áhítók,

Kik nem kérnek már az álarcból.

 

Őszintén kívánnak élni, „frankón”,

Ha nem is úgy, amiről ti álmodtok.

Vagy ti már tudjátok mi az a jó?

Csak vigyázzatok a magas lótól!

2017. 04. 18.

Christina Buhela: Életleltár c. könyvének "Most, vagy soha" fejezetének verse

A záró jelenetekhez tartozó, alapozó vers:

 

Most, vagy soha?!

 

Megszületni is nehéz volt egykor,

Emlékeink őrzik-e azt a fájó napot?

Fájt szülő anyámnak, fájt nekem,

Most mégis köszönöm az életem!

 

Hepe-hupa, vagy tán mocsár csatája,

Megélni a kudarcot, végig ő reá várva.

S mikor már azt hiszed, veszett remény,

Feladatod súgja: nagy őd lesz majd a tét!

 

Hogy nagy, vagy kicsi az ámori vágy,

Vitatni nem érdemes, ha gondol rád.

Hogy elveszett a parányi érzésszikra?

Gondolkozz mindig csak pozitívan!

 

Rá se ránts a megannyi ocsmány jelre,

Odébb áll a vész, mely most is kerget.

Ha nem is ma, vagy holnap, de eljő,

Hisz tudja, hogy számodra ő a nyerő!

 

S hogy fáj hiánya, nem is kell tudnia,

Bármennyire is bársonyos a hangja.

Ráncocskái szemei sarkában édesek,

„Szeretni oly jó, elmondom!”, ideje!

2017.04.17.

C.H.: Újra újélet c. regény "Szeret, nem szeret,..." c. fejezetéből

„Szeret, nem szeret, …”

[1]

Pontról pontra megtervezte Kriszta a húsvéti szünet alatti teendőit. És mint mindig, vagy épp, mint minden nő, a legjobbnak vélt kifogással, Murphyre hivatkozva, mindennek az ellenkezőjét tette. Így az első szabadnapos, munkaszüneti napnak jelentő nagypénteken* is ott voltak még a ruhák a szárítón, a konyha mosogatójában a péntekre tervezett almanap darabjai, és bizony a már régóta előkészített porszívó, amibe még mindig nem vett papírzsákot.

-        Ez nem igaz – kapta ki tasakjából az utolsó pézsét. Napok óta reggel és este tüsszentő, orrfújó versenyét már nem csupán unta, egyre jobban gyűlölte, főleg érthetetlensége miatt. – Vénségemre lennék allergiás?* – Osztotta meg dilemmáját a falakkal, a válasznak is betudható hatalmas tüsszentés előtt.

-        Egészségedre – hallatszott kintről a reggeli tudni illik, mi illik emlékeztetője.

-        Peti?

-        Igen. Szia – állt már Kriszta bérelt lakásának ajtaja előtt, a pár éve még karrierre vágyó, rangjáért családját elhanyagoló, szépítve elhanyagolni kényszerülő ötvenes szimpi. – Hoppá, te csak így? – Pislogott a sokat látott, mégis meglepett férfi.

-        Jaj, bocs, még nem szoktam hozzá a vendégek fogadásának gondolatához – kapta magára Kriszta a fürdőajtó akasztójáról leszakított köntöst.

-        És ezzel a ki tudja, mikor volt jó pólódban nosztalgiázol? Vagy egyfajta célnak tartva, mászkálsz a lakásban majd pucéran?

-        Készülődök a reggeli mosakodáshoz – nyílt az ajtó. – És köszi az őszinte kritikát, mert ugyebár ma már tudom: téged nem csupán a külső érdekel – mosolygott Kriszta a beljebb lépő férfira. – Tessék, menj csak nyugodtan. Nálam nem kell levenni a cipőt, én élek a lakásért, nem a lakás értem. Vagyis… Szóval, tudod, mit akarok mondani – mutatott a szoba felé. „A fenébe. Most már nemcsak a betűket keverem, de már a fogalmakat, mondatrészeket is? A végén, ahogy az allergia, még a diszlexia is megkésve, kapuzárás után, végső küszöb átlépése előtt derül ki? Vagy csak itt is, most is, mint régebben. Addig-addig foglalkoztam vele, hogy beleestem a csapdáiba?”*

-        Ezek szerint nem nézted még a netet – figyelte Péter a sötét monitoros laptopot.

-        A híreket hallgattam csak vissza – visszhangozta Kriszta napi programját a fürdőszoba. – Már, ha a CEU-balhéra* gondolsz – kapcsolta a vízmelegítőt egy kis öncsalást jelentő negyven fokra. Tudta jól, hogy a férfi távozása után azonnal kikapcsolja az áramzabálót, de feleslegesnek érezte a fia után még egy esetlegesen kései nagy őtől is végig hallgatni a civilizációval járó pazarlás elleni küzdelem értelmetlenségén túl mutató negatív önminősítő megszégyenítést. „Nincs kedvem megint a spórolás sok kicsi sokra megy, kontra korunk tisztasági, tisztálkodási követelményei vitára. És most csak nem lavórozhatok, eleve lebuknék a gázon melegített vízzel.”

-        Pedig mintha láttam volna a nagypénteki versedet*. Ezért is vagyok itt.

-        Ezért? Miért?

-        Valami baj van, Kriszta? Egy kicsit…

-        Mi baj lenne? – Indította el a kéttucatnyi könyve után online kiadással megismertnek remélt, amatőrön túlmutató írónő a dokumentálásra előkészített rádiós felvételének hírét.

>>Úgy átalakítják a fővárosi kórházrendet, hogy körülbelül 220 szakorvosra lesz szükség…”[2]

-        Ez nem az – klikkelt tovább. – Ez csak az újabb mese-mese-mesketek.

>>Nem akarnak kimaradni a Puskás Stadion építéséből a kormány közeli vállalkozók<< [3]

-        Hoppá, ez meg tán pont alátámasztja a frenetikus megerősödtünk plakátok meséjének hátterét.

>>… a demonstrálók arra hívták fel<< [4]

-        ez az.

>> …köztársasági elnököt, hogy ne írja alá a jogszabályt. Az államfő erről ma éjfélig dönthet.<<[5]

-        Mégse ez az – fújtatott egyet Kriszta, köntösének kötőjét meghúzva.

-        De mit is keresel?

-        Éjjel, amikor készültem a mai blogomra, azt a hírt hallgattam meg, ahol már az aláírást olvasta be a hírszerkesztő* - indult vissza a fürdőbe, Kriszta.

-        Így született a versed?

-        Nem. Ennél rosszabb. Ha jól láttam az első belépésemkor, már le is mondott*. Lelkiismereti okokra hivatkozva. Érted te ezt?

-        Értem. Ahogy ezelőtt is értettem, és páran meg is jósoltuk. És ahogy téged is kértelek, hogy ebbe te ne avatkozz bele, Kriszta.

-        Nagyon kis hal vagyok én ehhez?

-        Ahogy mondod. Nem te emlékeztél vissza arra az oknyomozó, mit tudom én, milyen Irénre*? Miért keresed a bajt? Miért nem végzed inkább a nagymamik édes dolgait?

-        Melyiket is közülük?* A fennmaradásért küzdelem, mai árak mellett, unokákra, gyerekekre már nem is gondolható támogatás reményében négy-öt munka vállalását? Fizikai képtelenség, Peti! – Került a fogkefére egy kis krém. – És ha pont ezért is büntet az Úr, hogy ennyire elhanyagoltam mostanság a dolgokat. Nem törődtem a Feladatommal, csak a napi munkámmal.

-        Kriszta, a sérült gyerekek megértése tán ugyanolyan feladatod, nem gondolod? Esetleg pont azért kerültél erre a munkahelyre, hogy foglalkozzál ezzel a témával, jobban nézzél ezután. Szabad? – Árulta el az egykori rendfenntartó tapogatásával, cigis tárcájának helyét.

-        Megyek mosakodni, addig a nyitott ablak előtt nyugodtan – adta áldását Kriszta a százados tüdőrombolójának élesztésére.

-        Akkor ezt kikapcsolod, vagy hagyod feleslegesen menni a gépet? – Állt Péter az ágy előtt, munkaasztalnak kinevezett gurulós szék mellett.

-        Az nem fogyaszt annyit. És különben is, ha jól emlékszem, a lányod is a Pázmányba akart menni. Ami így szintén veszélyben. És ki tudja, még hány, évtizedes sikeres eredménnyel bíró felsőoktatási? De kit érdekelne bármiféle valós, igaz tényeket betudható eredmény, ha más prioritásból kell szemlélni a jövőt. Csak most értettem meg, hogy tíz évnek kell eltelnie a középfoktól már felsőfokra is vonatkozó képzések törlésének miértjét.

-        Nem gondolod, hogy túllősz a célon?

-        Nézd, én már túléltem egy-két középiskola bezárását, búcsút intve az oktatás-nevelés színterétől, elveszítve életem értelmeit. Nagyon is közel voltam az ilyen-olyan szempontokat első sorba helyező csataterekhez.*

-        Jó, de mi köze van a villanyszámlának a Pázmányhoz?

-        Ahogy mondtam. Ugyan az anyaggyűjtésben én még a CEU-nál vagyok, illetve az oktatás, a felsőoktatás ellehetetlenítése oldalakat töltöttem le. Még ha sokan helyben is hagyják a döntést. Kik szerint felesleges a munkakerülést támogató felsőoktatás, diplomaszerzési hajrá, ha amúgy is külföldön kamatoztatják az itthon szerzett tudást – egészítették ki a fürdőszoba visszhangját a mosakodászörejek.

-        Én akkor is azt mondom, hogy – ragadt le, az őrnagyi fokozattal járó tanulmányok, feladatok közt >>Szervusz, drágám, légy jó!<< búcsúlevélre emlékeztető exének fotója alatti cikket őrző oldalnál.

„Mit akar ez a nő? Miért kutat Gabriella után?” Átfutva az egyetlen lánya anyjának külföldi munkáról szóló blogját, a diplomás asszony szállodai szobalány munkájába lányát is bevonó nő vallomását, elfogta a kétely.

„Mit keresek itt? Valóban lemondtak ők rólam? Vagy csak én hagytam gyáván, hogy magam maradjak, nyaldosva a sebeimet, egy ki tudja, milyen PTSD nyomait évek múltán is boncolgató idegen nő hülyeségeit boncolgatva.”

-        Hát ez meg, mi? – Került Péter egy régebbi, Kriszta volt főnökének kérését teljesítő levélhez.

-        Nos, végeztél a füstöléssel? – Kukucskált ki a fürdő ajtajának kilincsébe kapaszkodva, Kriszta.

-        Neki se láttam, gyere nyugodtan - >>nem akarok a gyerekek előtt magyarázkodni, nincs kedvem bizonygatni a nő és férfi közti barátság létjogosultságát, az őszinte szeretet tisztaságát<< sorokat égetve agyában, szívében.

-        Már bezártam a verset, hiába keresed – csapta le Kriszta laptopjának tetejét. – És tudod, ha nincs is titkom előtted, azért nem szép dolog, amit csinálsz. Vagy szakmai ártalom, mely most már életed végéig kísért? – Törölte szárazra megmosott haját, a valamiért formásabbnak látszó asszony.

-        Lehet, kis boszi – kacsintott, Peti, addig tartogatott cigijét szájába dugva. – Mégis kimegyek egyet bagzani.

-        Egészségedre. A macskák már végeztek, a nagykutyák gyülekezete még vissza van. Kérsz egy kávét a tüdőrombolódhoz?

-        Végül is, egyik a másikat egészíti ki – nézett vissza, sejtelmes bazsallyal a férfi. Nem számított ilyen gyors kiszolgálásra, hisz még a kávéfőző kotyogását se hallotta. – Köszönöm! – Ráncolta elismerően homlokát, mosolyával fehér fogait reklámozva. – Ezzel akarsz rávenni a balatoni társulásra?

-        A mire, Peti? És miért akarnék menni pont Balatonra? Amikor megint egetverő lesz ott a drágaság*, nyelvtudás nélkül még vécét se pucolhatnék. Még az esetlegesen nálad megnyíló selfnessben se. Még ha be is váltják a ki tudja, hány százezres kószáló Szép Kártyákat.*

-        Cafeteria, Szép Kártya, Kriszta! Ez nem csak kettőnkről szól? Hisz, ha folytatom is a bulit, hogy ki vezeti, ki dolgozik ott, csak rajtam és… igen, tulajdonképpen, rajtad is múlna.

-        Biztos vagy benne? Kiszámoltad már az alapkiadásokat? Egyáltalán egy ilyen szolgáltatáshoz szükséges munkavállaló-kötelezettségedet?

-        A micsodát?

-        Vagy fizetni akarod majd fejenként a hatvan valahány ezret?*

-        Miről beszélsz, Krisz? Vagy ez is egy újabb kifogás? Nézz a szemembe, kérlek!

-        Rendben, csak ezt a pókot figyeltem. És ezt a poloskát, ami most… A fenébe! Már megint bement a lakásba!

-        Szóval, kerülöd a kontaktust, Krisz. Pedig ugyancsak jó volna már tudnom, ki mellett döntesz.

-        Mi van? – zengett a folyosó, nézett rájuk az utca másik oldalának társasházának ablakát pucoló nő.

-        Láttam, kíváncsiskodtál, ki lesz melletted a jövőben – lépett a lakásba Peti. – Azért mentetted el az oldalt, hogy ez adjon erőt, ha megint kihasznál…

-        Tudod, mit, Földvári Péter, egykori, félig-meddig őrnagy úr? Boldog Húsvétot kívánok neked és szeretteidnek, de most hagyd el a lakást, amit még én fizetek, szerencsére a felkínált kölcsönödet el nem fogadva – villámlottak Kriszta szemei. – És ha majd szét tudod választani a bűnös lelkeket a szerető szívektől diktált ok-okozatokkal, talán végleg elköszönünk egymástól, és visszamész asszonyodhoz, lányod anyjához, ki inkább a megaláztatást vállalta, lemondva a hazai karrierépítés lehetőségének évtizedes árnyékáról.

-        Mert tisztában volt vele, hogy kulizással ott egy év alatt előrébb jut, mint itthon örökös magolással, seggnyalással, szopással.

-        Pfuj, ez már tényleg undorító – húzta el a sötétítőt, Kriszta.

-        Nem úgy értem, te! Szívással. Örökösen szív, ki nem adja be azonnal a derekát, nem csicskája a …

-        Nem érdekel már, Péter! Mondtam, isten veled, legyetek boldogok! Kezdjétek újra az életet, rátok aztán igazán érvényes lesz a feltámadás – grimaszolt, Kriszta. – Arra van az ajtó – dobálta egy dobozba a szárítóról lekapkodott ruhákat, hajtogatás nélkül.

-        Már az előbb is kértem, Krisz, hogy nézz a szemembe, úgy mondd: nem jelentek már semmit neked

-        Na, jó, erre nincs időm, látod. Nem is számítottam vendégre, de köszönöm, hogy jöttél. És ahogy idetaláltál…

-        OK, OK, értek a szóból. Csak nem hiszem el.

-        Igen? – Állt a férfi elé, makacs felfelé nézése közben észre véve, milyen alacsony már. Ha nem is foglalkozhatott ekkor a kora felett sötét felhőként vonuló csontritkulás-vésszel*, azért most egy kis pipiskedéssel csökkentetve a helyzet komikáját, inkább magát is az újrakezdés veszélyeinek, vagy épp előnyeinek érzésvilágára kódolta.  – Magad után az ajtót becsukva, azért jó volna, ha elgondolkodnál a lényegen.

-        A lényegen? Tán a nő és férfi közti barátság lehetőségén, az őszinte szeretet…

-        A bugyuta, gusztustalan, olykor terroristáknak alkalmas közösségi oldalon felajánlott ilyen-olyan teszteléseket még ha hihetőnek is tartanám, nem csupán a könyvem egyik jelenetéhez mentettem volna le, akkor is ott van még egy lényeges elem.

-        Micsoda, Krisz? – Állt már az ajtó küszöbnél, Péter.

-        Ne tőlem várd a választ, gondolkodjál! Van hozzá logikád, emberismereted. Viszlát, Földvári Péter! – Csukta be az ajtót, Kriszta, keserű gombócokat gyűjtve szemében.

A szobába érve már arcát mosták a kozmetikai átkot jelentő sós csíkok, >>miért<<eket ismételgetve zuhant az ágyra, beindítva a veszekedés közben visszahajtott laptop képernyőjét.

>>Ki álmodik rólad éjszaka? A neve kezdőbetűje: F. Valakit még az álmába is követsz, és szebbé teszed a legsötétebb éjszakáját is! De ki ez az ember? Adtunk neked némi nyomot, amin elindulhatsz, talán te magad is kitalálod, ki az! Oszd meg az eredményed, hadd segítsenek a barátaid is megtalálni a titokzatos álmodót!<<[6]

Fejezet folytatása a könyvben

 



[1] A csillaggal jelzett jelenetrészhez tartozó teljes lábjegyzetet, szerző: Újra újélet c. könyvének azonos c. fejezete tartalmazza. A blogban megjelenő fejezetrészletben a szó szerinti idézethez tartozó forrást, vagy jelzett haranyagot szúrta be a szerző.

[2] 2017. április 11-i MusicFM Hírekből.

[3] u.a.

[4] u.a.

[5] u.a.

[6] Forrás: www.facebook.com

C.B.: Újra újélet regényből (Szeretetkérdésen túl fejezete)

Szeretetkérdésen túl

(C.B.: Újra újélet c. regényéből)

 

Egyetlen dolog, mely mindenre gyógyír:

Elsősorban az emberi, az erőt adó hit.

Ki-ki az Úrban, vagy csupán magában,

Leginkább a szeretet örök hatalmában.

(Szerző: Szeretetgyógyszer c. verséből)

 

- Kérdezze a szakszervezeti vezetőt! Aki szervezi ezt az egész sztrájkot – indította az esti, kimaradt járat után már startnál heringes dobozát, a buszvezető.

- Köszönöm, azt is fogom tenni. Mert valahogy nincs már kedvem se munkát, se fedelet a fejem fölé keresni – ült le Kriszta.

Elég sokáig tartott az egyébként se rövid hazafelé menet, szemezgethetett a sajgó lábát masszírozó nő a nem csupán utcán termő témák közt. „Már most dugó van, mi lesz a hatvan százalékos szolgáltatásra kötelezett, a kivitelezésről dolgozóiknak[1] halvány szellentése sincs napon?” Vagy épp a pár hónapja még „Nem megyek vissza a szállóra, az egyszer szent!, előbb ácsingózok akár a valamikor nem egy disznóólat ragyogóan takarító, választóit tétleneknek kikiáltó miniszterelnökünk ajtaja előtt![2]” Aztán rájött, hogy ismét biliben lóghat keze-lába, hisz még az utcájába se léphet. Akár a régi, akár az újonnan tervezett milliós, milliárdos, drágalátos, sajnálatra méltó kollégáihoz hűen, az adófizetők csengetéséből magát hawaii életre „ítéltek”[3] elé. „Mindenki tudja, a felnőttek huszonegyedik századi képeskönyvét összefirkáló rossz gyerekek véleményére vajmi keveset ad(hat) élni akaró embertárs.”[4]

Mire végigfuttatta mit miért tegyen, vagy épp ne tegyen emlékképeket, már közeledett is új életének új laktere felé. A megálló előtt felállt, hátizsákját ellenőrizte, megnyugodva: ez a járat még nem a megélhetésükről gondoskodó zsebesek melegedője.[5]

A ház utcájába kanyarodva elővette Kriszta a ledlámpáját, hogy a fehérnemű után már életszemléletet is váltó új rendszer alatt kialakított kátyúépítés, a minél több útkarbantartási költség, sógor-korma üzletének segítése után gyalogosok veszélyeztetésének kísérletét is támogató járdákon hagyott lukak, buckák, esetleg rést hagyó közműellenőrzés utáni aszfaltozás valamelyikébe bele ne bukjon. Egy újabb esés, már nem csak a végleges ínszalagszakadást segítette volna. Az előző évi bal lábas részleges szakadást a jobb lábra zuppanó éjszakai takarítása egy életre szóló ízületi nyavalyával is kiegészítette, miután elvesztette az évekig őrzött fiatalosságát.

Nem akarta a nyanyakórt még több fóbiával kiegészített nagyanyósra bővíteni. Úgyhogy óvatosan lépkedve nyitotta ki a társasház kertjének kapuját, tartotta kezében a lámpácskáját, bízva a mielőbbi célba érésben.

Hogy a már évtizednél is többet jelentő elátkozott napok alatt kitűzött célok közül melyikhez is, az újabb új életének lakásajtaja előtt nyilvánvalóvá vált.

„Mi más is lehetne, mint a szeretet, hit a szeretet erejében?” Sikeredett kinyitnia, korának ritkaság rátáját súroló szobaárral bérelt lakása ajtaját.[6]

„Ha azok a sztrájkolók, sőt, a sztrájkra kényszerítők csak egy kicsit is sejtik, mit is jelent ma az igaz, az őszinte szeretet, ami minden anyaginál előrébb való, megoldják másként a problémájukat. Hisz ezen az alapon minden szféra sztrájkolhatna.” Pakolta le cuccait, vette át papucsát, készítette el esti kakaóját Kriszta.

- Kinek hiányzom? – Visszhangozta a szennyesek igazgatása közben kíváncsiságát a fürdőszoba? „Na, nézzük.” Vette ki dzsekije zsebéből a már néma mobilt. >>Monika<< – Szia, szép anyám! Miben segíthetek? – sikeredett nem elveszíteni a visszahívott kolléganőt.

- Szervusz, Krisztikém! - Sikeredett a kihangosítás. - Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de nem akartam a többiek előtt szólni.

- Nem, dehogyis. Mi a baj?

- Nem tudom, láttad-e a Facén annak a beteg kicsinek a történetét?

- Nem tudom, melyikre gondolsz, mert ma többet is letöltöttem bent. Még neked is mutattam.

- Igen, igen, már el is felejtettem, hogy azt az öthónapos kicsit.

- Ja, akit csak Amerikában tudnának meggyógyítani, mert itthon évek óta képtelenek engedélyezni az SMA, vagy minek a gyógyszerét.

- Igen. A családban többen segítenénk, és én is tartozom annak, aki most utalna a kicsi szüleinek.

- Hát, nem is tudom. Cefetül hülyén érzem magam, de …

- Nem kell holnapra, mert most van annyi. Viszont akkor nekem nem lesz több. De ha te jövő hétre vissza tudnád adni a kölcsönt, akkor…

- Rendben, Mónikám. Az eddigi türelmedet is köszönöm. Ez már több mint emberszeretet.

- Ahol tudunk, ott segítünk egymásnak, kicsim. Nem?

- De. Nem is értem, miért…

- Akkor számíthatok rá, vagy magyarázkodjak …

- Nem kell magyarázkodnod, Mónika, hidd el, csak…

- Mi történt már megint? Megint beetettek valamivel?

- Mónika, drágám! Nemcsak hinni akarom, tudom is, hogy ez nem beetetés. Nemcsak tiszteljük egymást annyira, hogy ezt az uccsó határidőt betartja... - kereste a szavakat Kriszta, nehogy Mónika is félreértse, ahogy gyerekei, a barátság, az őszinte barátság szeretetének erejét.

- Miért vagy még mindig ilyen naiv, kicsim?

- Mert a szívem és az agyam azt súgja, hogy nem csapna be. Nála se unatkozik Murphy, neki se könnyebb. Mit számít, hogy kicsiben, vagy nagyban hiányoljuk a szükséget?

Édes istenem, Krisztám! Reménytelen vagy. Rendben, visszahívom a sógornőmet, hogy…

- Ne, ne, ne, Mónika! Már holnap mindent megteszek azért, hogy száz százalékos legyen a hétfői visszaadás. És köszönöm a türelmedet.

- Hát, még van annyi, hogy ne pisiljen oldalba a kutya. Ne haragudj, hogy zavartalak, Krisztikém. Szervusz.

- Dehogyis, Mónikám, mondom, én köszönöm az eddigieket is – nyomta ki Kriszta a már egyértelműen süket vonalat.

Leült a laptopja elé, miután elindította telefonján a beállított rádióállomás Hírek felvételét.

>>Lebénul Húsvét után Budapest, bajban lesznek a tömegközlekedők a BKV sztrájk ideje alatt. Úgy tűnik, hogy április 18-án, 19-én és 20-án valamint 24-étől öt napon át este hat és éjfél között semmilyen tömegközlekedési jármű nem indul el a fővárosban.<<[7]

Állította le a napokig hajnali munkába menetelén aggodalmaskodó, figyelmetlen nőt. „Te szent egek! Ezért járattam le magam a reggel rajtam röhögő, délután kiselőadást tartó buszvezető előtt. Mert hogy a többi utast nem nagyon érdekelte az egész téma, tuti. Lehet, hogy aki foglalkozik is a valami nincs rendben nálunk kérdésével, inkább a CEU bezárásának leállítására[8] szervezett hétvégi felhajtásban venne részt.” Csóválta fejét, ült vissza az ágyra, Kriszta.

„De hogy Ginát nem lett volna szabad lejáratni a gyerekek és a szülő előtt, az tuti.” Indult be a délelőtt időalagútjának ladikja.

>>- Ha esetleg választ kaptam volna a kérdésemre, nem kellett volna lejáratni a portást.

Miért gondolod, hogy ellened szól az egész? Biztos, hogy nem válaszolt?

Te hallottál valamit?

Nem, de nem is azt figyeltem. Próbáld pozitívan átgondolni az egészet, Kriszta. Beszéljétek meg, biztos lesz valami magyarázata. Csak egy kis szeretet, félre téve a haragot, a dühöt, az ellenségeskedést.

Lehet, hogy igazad van, Mártikám. És bocs, hogy ennyire megfeledkeztem a lojalitástól. Cefet egy éjszakám volt. Akárhányszor visszaaludtam, mindig elveszítettem valamelyik gyerekemet. Brrr. Valahogy képtelen vagyok…

Hosszú életűek lesztek.

Igazad van, és tán…

Semmi baj. No, szia, mennem kell. Mondom, szeretet, ennyi az egész.

Köszönöm.<<

Másnap reggel kiderült, hogy Gina kolléganőjének makacs torokgyulladása van, alig hallhatóan tud csak beszélni. Bármennyire is kerülték már megismerésüktől is a szeretetteljes kapcsolatot, tiszteletben tartották egymás távoltartási igényét, azért a gyerekek előtt nem ártottak volna egymásnak.

- Nagyon is igazad volt, szia, Mártikám! – Hagyta el Kriszta portásfülkéjét délután, homlokráncos szégyenét nehezen leplezve. – Valóban válaszolt Gina, csak annyira elvakított az eddig magamban őrzött üldözési mánia, vagy mi a fene…

- Mitől lenne üldözési…

- Azt hittem, hogy valahonnan hallott rólam valamit.

- Micsodát?

- Akár a hajdanában danában ped koromból, vagy a honnan is kerültem ide időszakból.

- És? Bárhogy is legyen, bármit is tehettél, mit számít, ha most itt vagy, itt lehetsz. Biztos vagyok benne, hogy semmi olyat nem tehettél, ami…

- Nem, dehogyis! Már, ha köztörvényesre gondolsz. Erkölcsi nélkül nem is jöhettem volna ide. Én a tanári múltamnak bosszújára gondoltam, noha mosogatói, takarítói, segédmunkás hónapjaimban inkább hálás tanítványokkal találkoztam. Kik előtt nem kellett szégyenkeznem, nem szégyellték ismerőseik előtt, hogy megismerték volt tanárukat. Ez adott erőt tavaly ahhoz, hogy iskolába adjam be álláspályázatomat. Nem számított már semmilyen hivatalos hercehurca, hajtott a gyerekek szeretete, hiánya.

- Látod, erről beszéltem. Erről a tűzről, amit látok a szemedben, hallok a hangodban. És hidd el, bármi is van köztetek, Gina és közted, bármiért is távolságtartó veled szemben, dühvel nem szünteted meg, nem törölheted mindennapjaidból. Hagyd az útján a dolgokat, engedd el a negatív érzéseket, az élet majd mindent megold. Na, megyek, most már, nehogy azt higgye az én Krisztikém, hogy elfelejtettem.

- OK, és köszi! – mosolygott, Kriszta. Visszament kis kuckójába, elővette kezdettől fogva őt emberként fogadó, pedagógusnak is tartó kolléganőjétől kapott jegyzetfüzetét. Az egyvonalas lapokra rótt vékony-vastag jelekkel írt szeretetverssel végzett is, mire leért Márti és a portás néni kicsi druszája. – Jaj, már itt is vagytok?

- Igen. Mire felértem, már fel is öltözött. Köszönés?

- Szia, Kriszta néni! – Integetett a leányka.

- Szervusz, édes! – Nyomta meg Kriszta az iskola kapuját nyitó gombot. – Küldhetek egy levelet, Mártikám?

- Küldjél, nyugodtan, szép estét, Kriszta néni – mutatta gyermekének a példát, Márti.

Kriszta pedig tudta, hogy ez az anyuka ugyanolyan őszinte szeretettel neveli gyermekét, adja tanácsát embertársainak, mint a ritkaságnak számító egri anyuka[9]. Akár alapvetően másságból[10], akár korának sajátságából eredő lázadását.

Otthon, lefekvése előtti „Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó” követéseként a még iskolában jegyzetéből gépbe átírt „Szeretetgyógyszer”[11] versét elküldte Mártinak, szokásos híradás felvételének indítása után.

>>Nem lesz BKV-sztrájk. A Budapesti Közlekedési Vállalat közleménye szerint a vállalat menedzsmentje és a szakszervezetek képviselői részvételével megtartották a kollektív munkaügyi vitát, amelyen megtörtént a béremelési javaslat…<<

- Igen! – Harsogták vissza az addig árva falak, Kriszta örömkiáltását. „Köszönöm, Uram, köszönöm!” Kulcsolta össze ujjait, a folytatásra, a százalékokra, esetleges polgármesteri kompromisszumra már nem figyelve. Számára akkor csak egy volt a lényeg: a párhuzam. Az elküldött vers és az emberek közt biztosítható nyugalom, nyugalmasabb élet közti párhuzam. Hogy ezt a felhőtlenséget megosztja az egyetemi, felsőoktatási kaotikus állapot, a vélt oktatási skandallumban található politikai fals hang, álságos helyzet, ebben a pillanatban jóval kevésbé számított. Hisz, ahogy azt már megállapította, jóval több veszteséget őrzött kis hazája apraja-nagyja, telítette méregpoharának utolsó cseppjét az aláírás előtt álló törvényjavaslattal, a pár éve fejlődést, biztonságosabb holnapot váró választók hadának agya-szíve.[12]



[1] A szerzővel, két vezetővel folytatott reggeli és esti beszélgetés dokumentumát az Életleltár c. hangos könyv Hírforrás könyvtára/DVD-je tartalmazza

[2] A választás utáni ígéreteket, véleményeket felsorakoztató cikkeket szerző Életleltár regényének Hírforrás DVD-je tartalmazza

[3] Szerző Életleltár c. könyvének Hírforrás anyaga tartalmazza a jelzett valós információk egy-egy fájlját/hivatkozását tartalmazó dokumentumokat.

[4] „Most, amikor a Gyakorikérdések.hu-n is érdeklődnek a könnyű, gyors kormányváltás mikéntjéről, a nép a kék kormányplakátokon is üzenni kezdett. Tegnapi összeállításunkat a Facebookról szedtük össze, az alábbi válogatáshoz olvasóink küldték a muníciót. Köszönjük nekik! Ezúttal nem a photoshopművészek léptek akcióba, hanem a való élet képmanipulátorai. Íme néhány köztéri kozmetikázott változat, és egy-két olyan, ami ugyan sértetlen, de az elhelyezése idézőjelbe teszi az üzenetet: állítsuk meg Brüsszelt – írtuk csütörtökön.” Forrás: hvg.hu (Fotók: Orbánéknak üzen az utca embere az átírt kormányplakátokon)

[5] A 4-es, 6-os villamoson évtizedek óta, korunk divatjához, fejlődési szintjéhez igazodó pénzforrást jelentő tolvajéletre vonatkozó cikkeket, hírek hanganyagát szerző Életleltár c. könyvének Hírforrás CD-je/?DVD-je tartalmazza

[6] Az egyre emelkedő lakásárakra vonatkozó dokumentum és audio fájlok az Életleltár c. regény Hírforrás DVD-jén találhatóak

[7] Forrás: Music FM 2017.04.06-i Hírekből

[8] A jelzett felsőfokú törvénytervezet módosításának terve miatti sztrájkra vonatkozó cikkeket, a rögzített hírek dokumentumát szerző könyveinek Hírhátterét szolgáló DVD tartalmazza

[10] „Az elmúlt évekhez képest idén őszre megnőtt a sajátos nevelési igényű (sni) gyermekek száma – derül ki az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) lapunk által megismert adataiból.”Forrás: https://mno.hu/belfold/egyre-tobb-a-sajatos-nevelesi-igenyu-gyermek-1378436

[11] A verset Életleltár – Szerző versei DVD tartalmazza

[12] A jelenetsor összeállítása alatt zajló CEU-tüntetés élő videóanyagából készült párperces felvétel hangfájlt, annak dokumentumát az Életleltár Hírforrás DVD-je tartalmazza

C.B.: Újra újélet (Szeretetkérdések fejezete)

Szeretetkérdések

(C.B. Újra újélet c. regény részlete)

 

Kriszta fáradtabban indult aznap este haza, mint a hajdani tizenkét órás konyhai kisegítő-mosogató munkája után. Testileg vágyta a négymegállós gyaloglást, agya szikkadt, szíve bizonytalan nyugalma végig a délelőtti üvöltést, gyermeki fájdalomtól teli szempár időalagút vonatához húzta.

>>Nem kell! Nem akarom, hogy átvedd! Add vissza neki! Nem kell, én akartam felhozni!<< Égette a gyermek uzsonnás doboza kezét, míg az osztályfőnök a gordiuszi csomót meg nem oldotta.

>>Felvitted Leventének a kaját? / Sajnos, fel. / Hogyhogy? / Szerencsétlen, nagyon kiakadt. Ő akarta felvinni. Borzasztó volt. / Ugyan már, semmi borzasztó nincs… / No, ezt azért mégse, Zsani. Abból a gyerekből nem a neveletlenség tör ki, ha másképp bánnak vele, mint kellene.<<

Váltott vagont Kriszta, időalagútjának sínjén, mikor már azt is tudta, hogy az őt megértő kolléganő szintén nap, mint nap szembesül a korunk egyre több másságot őrző gyermekszületésének cseppet sem statisztikai jelével. Ha nem is a hazánkba, hazájába visszatérni vágyó család gyermeke, ki pocaklakóként külföldön többet kaphatott, mint itthon. Noha, ott se fenékig tejföl az élet, a másság elfogadásának lehetősége, esélye, s miért is kellene számolnia erre egy szülőnek, kinek első gyermeke már tudottan autista. És még anyukája-apukája se gondolta pár hónapja, hogy az egyre több külföldön született magyar gyermekükkel még mennyi akadályversenyt kell leküzdeniük, hogy méltók lehessenek egészségügyi ellátásra. Mert ugyebár a három helyett tulajdonképpen négy évre nyújtott óvodára, vagy csavarhatjuk nulladik éves iskolára[1] a még neves pályázattal, vagy épp anélkül is brit-félszigetre érkezve nem is gondoltak. Nem sejtették, hogy a megélhetést, ÉLETnek nevezhető napokat biztosító befogadó ország, egyebek[2] mellett előbb, mint utóbb lép ki az unióból.

Pedig ott is voltak ilyen mások, másként érző-értő kisemberkék, mint Levente.

Ezen gondolkodott épp Kriszta, amikor gondolt egyet, s a következő buszmegállóba beérkezett legújabb, legalábbis a tán már nem csak ijesztgetésből alkudozó, sztrájkkal fenyegető közlekedési nagycég legújabb, modern járgányára felpattant. Egy olyanra, ami véletlenül se engedné, hogy egyetlen utas is becsukódjon az ajtó közé le-, vagy felszállás közben, gyermeke az anyját nem veszítené el.

-         Le tetszik ülni? – Lepte meg Krisztát egy magát ideje korán nagyothallók társasági tagjának tudni akaró, füléből lógó, ilyen-olyan tam-tammal zizegő kis kütyüdróttal.

-        Nagyon szépen köszönöm. Örülök, hogy megváltoztatta a véleményemet. Tegnap még a sajgó lábaimmal félórás ide-oda dülöngélő buszban terveztem az esti blogomat. Még jó, hogy nem írtam semmit – ült le Kriszta a kettőnek kevés, egynek bőven sok ülésre, tette maga mellé a hátáról levett hátizsákot.

-        Nem akarom! Engedj el! – Üvöltött egy kislány, a jelek szerint idegösszeomlás szélén álló, egyre vörösebb, majd fehérbe zuhanó anyuka karjainak szorítása alatt.

-        Kicsim, most nem lehet – csóválta anyuci a fejét. – Mónika most itt fog állni, anya mellett. Ezt a három megállót kibírod.

-        De, de, de! Látni akarom! – Makacskodott Mónika. – Már csak két megálló – csillapodott egy kis állás után.

-        Anyuka, ha gondolja, én kijjebb jöhetek, s a csöppség még idejöhetne – mosolygott Kriszta Mónikára, majd anyujára, álarca mögött dühöngve a kis család mögötti ülésen, ki tudja, magát mivel szórakoztató, meghatározhatatlan korú srác tabletezésére is figyelve.

-        Na, mész oda?

-        Nem – vett egy mély levegőt, az új utasoknak csupán aranyos, türelmes, szemöldökeit ráncoló, anyuci kabátjába kapaszkodó kislány.

-        Pedig igaza van a néninek, ott kiláthatsz, számolhatod a megállókat.

-        Már csak egy.

-        Nem megálló volt ez, kislány – csatlakozott egy friss utas. Előttünk áll egy teherautó.

-        A marhája – hallhatták tán még hátul is a jogosan mérgelődő, tülköléssel feleslegesen zajongó vezetőt. – Te órabérben cuccolod a lomtalanítás szajréját, de én … Hova, haver? Nincs szárnyam! Vagy taroljam le a szabályosan parkoló kocsikat?

-        Eszméletlen szemétség. Hát ilyet még nem láttam. Anyuci, most mi van?! – Zárta az innen-onnan felháborodó utasok véleményeit a már csak egy megálló viszontagságaitól végre szabadság érzését szerte foszlónak tartó gyermek üvöltése.

-        Gyere kicsim ide, ha akarod, feláll a néni! Csak … - próbálkozott Kriszta, gyulladt ízületeinek figyelmeztetőjétől szisszenve.

-        Tessék csak maradni. Nagyon fáradt a kislányom, és nem olyan, mint a többiek.

-        Igen, látom. Lehet, hogy pont a szeretetérzésem kimutatásával ijesztettem meg.

-        Hát…

-        Nem gondoltad meg magad, édesem? – Pislogott Kriszta, mutatva maga mellett az üres helyet, az induláskor anyuka egyensúlyának vesztésétől tartva.

-        Nem vagyok édes. Mónika vagyok.

-        Hát, persze, Mónika.

-        Na, jó. Felírom a rendszámodat, te állat. Majd fizethetsz, ha képtelen vagy megérteni… Figyelem, itt a … - sasolták az elöl ülő-álló utasok, hogy is intézkedik a másokkal, másikkal nem törődővel szemben, pilótájuk.

-        Na, végre – manőverezett egy kicsit erre, majd arra a vezető, az adatok, menetidő tartásának hiánya okát egyeztetése után.

Kriszta épp a tavalyi lomtalanítási buktaveszélyét mesélte, a vele szemben ülő, pár perce még fényképezni akaró kortársnőjének, ecsetelve a szemét, a lakosság szemetének újrahasznosításkénti tulajdonváltás ötvenezres kasszacsengetőjét, osztozva a hölgy >>míg a milliókból élők ott lopnak, csalnak, ahol csak lehet<< szarkazmusával, mikor megtörtént a csoda.

-        Tessék leülni a kislánnyal! – Ébredt fel a tabletozó.

-        Köszönöm – vette fel ölébe az egyre álmosabb, érzelgősséget nem kedvelő, érzelmeket csak kevés embertől elfogadó Mónikát az anyuka, ültek le az első ülésre.

Mire céljukhoz értek, anyuka már az alvó kislánnyal szállt le, egy másik idegen utas segítségével. Közben a hol leveleit, hol a napi történések oldalait böngésző srác, tabletjével a másik oldal, mellette lévő másfeles ülésre dobta le magát. Hogy volt-e szándék az oldal tartásában, a korunk segédtársa Kriszta felé fordításában, nem számított. Legalábbis akkor örült Kriszta, hogy nem áll ott senki, nem szigeteli el a férfitől egyetlen utas se, mosollyal köszönte meg a hírbe pillantás esélyét:

>>Fotókiállítás az autizmus világnapja alkalmából … Komka Péter, az MTI/MTVA fotóriporterének Ezerarcú autizmus című kiállítása öt autista fiatalról készített portrén keresztül szeretné felhívni a figyelmet a szindrómára az autizmus április 2-ai világnapja alkalmából.<<

„Jesszusom, a következőnél le kell szállni!” Felejtette el Kriszta egyik lábán részleges ínszalagszakadás, másik térdében az ízületi sanyargatással figyelmeztető hatodik iksz küszöbét.

Felpattant, megigazította a se perc alatt magára kapott hátizsákját, körülnézett a valahogy másképp látó utastársai közt, észrevette a mobilon, tableten, már utazáskor is nélkülözhetetlen laptopon kívül tán mégis létező kapcsolatokat, az Emberit! Azt az alapot, amely tán mégis teret hagy egy érzésnek, amit nem szabad mindig kimutatni, de szívünkben kell hagyni, éltetni: a szeretet érzését, mely ha nem is nyájas, nem lepedőgyűrs éjszakába vezető, mégse engedi annak a kis izomcsomónak a megkövesedését!

-        Köszönöm, és kívánsága szerinti hétvégét! – Lepte meg a szabályokat szem előtt tartó, ki tudja hányadik órájában menetidőre is figyelő vezetőt, Kriszta.

-        Magának is, aranyos! – Mosolygott vissza, a pár hete első ajtótól utasokat középsőhöz irányító pilóta.

 



[1] „A keddi köznevelési kerekasztal témája lesz a kilencedik évfolyam beillesztése az oktatási rendszerbe, és most kezdődik erről a szakmai egyeztetés - mondta az oktatásért felelős államtitkár egy más témában hétfőn, Budapesten tartott sajtótájékoztatón. … Palkovics László elmondta, a kormány tervei szerint a plusz egy évfolyamot az óvoda és az általános iskola közé illesztenék, tehát az “alapozó szakaszban”, mintegy “előképzőként” jelenne az meg, ugyanakkor a szakmai vita erről is fog szólni, hogy hova illesszék be a plusz egy évfolyamot.” Forrás: http://24.hu/belfold/2017/03/06/2019-tol-vezethetik-be-a-kilencosztalyos-altalanos-iskolat/

[2] „a nem minden alap nélkül sokat csodált Angliában sem fenékig tejföl az élete egy autistának és családjának. Ott is van helyhiány; ott is ajánlott a kitartás és az erős idegzet az ellátások eléréséhez, a bürokrácia útvesztőiben való eligazodáshoz; ott is csodát tehet a média; és ott is azok az emberek adnak erőt, akiknek valamiféle ősi, velük született tulajdonsága az elfogadás és a megértés a másik ember iránt, legyen az szakember, vagy csak egy pici lány a játszótéren.” Forrás: http://aosz.hu/esoember/a-szeretet-es-az-elfogadas-konyve/

Életleltár IX. fejezet ( demo hangos könyv alapja)

A művészet, a zene ereje

„Van-e nagyobb ereje bárminek e világon,

Mely szavak nélkül is adja az éltető boldogságot?

Egy mozdulatsor, egy-két ecsetvonás, egy dallam, mind áldott.

Emberfia-leánya megérti ma, holnap és azután, élhetünk bárhol.”

Karola azon a hajnalon már három óra előtt felébredt. A faliórára pillantva előbb visszahúzta volna fejére a paplant, hogy az álmában érkező, nála vacsorázó Gábornak szavak nélkül is bizonyíthassa, mit is jelent számára az őszinte szeretet. Hogy elmondhassa, megérti a valamikor árván maradt srácból falu által egyetemi végzettségű férfi hivatásdöntését, átérzi fájdalmát az első nagy szerelmének elvesztése miatt. Nem kérdezte volna meg, mit is jelentett számukra a nyitott házasság, hisz tisztelte ezért a férfit, ki ifi sportbajnok-jelöltként szteroidokkal tömve magát elvesztette örökítő esélyét. Azt is sejtette, miért is nem avatta be akkor a falu bármelyik nevelőjét az edzője, sporttársai noszogatásának dilemmájába, miért akart gyorsan jövő karriert. Az egyre több rosszullétét jelentő szteroidoknak végül is hátat fordított, bármennyire is simizte lelkét a valamikor vézna lükét – ahogy szólították a falu lányai –, hogy az a kis kontyos kért tőle randevút, aki pár éve vezette a lejárató csitriket. Hogy már akkor a tetszés furcsa jele volt-e a leányzónál, se az álmában nem tudta meg Karola, se a karácsonyi kis családlátogatásukkor. Mindenesetre az álma „elárulta”, hogy mielőtt külföldi versenyútra indult volna csapatával a kosaras bajnokjelölt, a kis kontyos kezét megkérte, a csillagokat lehozó éjszaka után, ki >>nem kell nekem egy drogos<< durcával visszautasította.

Gábor elmagyarázta, hogyha doppingnak is minősítik egyesek a szteroidot, semmiképpen nem keverhető a droggal, mire a lány levezette a függőség következményét, az előbb-utóbb doppinggal járó drogkényszert. Akkor hallotta először, hogy az, amit ő tesz a mielőbbi muszklikért, ugyanolyan vétek, mint a dobogó első helyére kerülő sportoló pozitív tesztje utáni éremvesztés, élete addigi részének klotyón lehúzása[2]. „És végül is, ha meggondolom, minden harmadik srác táskájának nélkülözhetetlen kelléke az alufólia és a kiskanál.” Mormolt Karola álmában, az akkor még reverendáról nem is álmodó Gábor.

Ezt az összevissza álmot akarta visszahozni, amely reménye szerint lepörgeti a református egyetemre kerülés éveit, a kis kontyos minden áron anya szeretnék lenni viaskodásából, baráti körökben genetikai apakeresés elfogadását, a vetéléseket, melyet Isten büntetésének vélnek, elfogadják, ahogy a méhnyakrák diagnózisát is.

Nem akarta látni Karola a szeretett asszony szenvedését, a temetést, úgyhogy mégse maradt ágyban. A valószínűleg nem is dugulás, inkább téli befagyás miatt rakoncátlankodó vízvezeték mellett nem zuhanyozhatott[3], azért a tisztálkodás nem maradt el. Ahogy hajdanában danában, anno, bérelt nyári konyhában Sanyával, első szülött fiával megtanulta. Sose félt a lavórozástól. Mosakodás után felöltözött, kávéját lefőzte, de inkább nem itta meg, nehogy útközben jöjjön rá a koffein hasmarsa.

Indulás előtt feltöltötte mobilját, közben laptopján megnézte a leveleit, feladta lakáskereső hirdetését a huszonegyedik század betegségeinek felszámolásához vagyonának felajánlásával hozzájáruló, közösségi oldal megteremtőjének lapján.[4] Ekkor fedezte fel Szandi kolleganője audio fájlküldeményeit.

-      Ezt nem hiszem el – takarta el száját Karola ujjaival, pislogva leplezve elérzékenyülésének első gyöngyét. Visszaemlékezett az első nagymami elismerésre, amikor tizenkét évesen az a nevelő atyai nagyi látta el hangképzési tanácsokkal, ki ötéves kora óta csak a betolakodó kis fattyút érzékeltette vele. Hisz akkor még csak nem is álmodták a szépkorú hölgyek-urak, hogy eljön az idő, amikor természetes lesz a házasságon kívüli gyermek születése[5], a család szentesíteni fogja az első házasságból hozott gyermek létét, kit később, a közös gyermek születésekor tiszta szívvel tarthatnak majd az újszülött felelősségteljes, gondoskodó nővérkéjének.

A második számnál, az angol duónál már a kamasz Karoláig vezetett időalagútjának kis kabinja, kit volt osztályfőnöke, ének tanárnője, az osztály előtt Éjkirálynő áriáját fej- és kar libabőröztető eredménnyel éneklő indította volna énekesi pályájára. >>Az orvosi eredmény szerint is eljuthatunk a koloratúrszopránig, Karolám, de mindenképpen az alapoktól, Kodállyal kezdve. Nem kérek semmit az órákért, egy fillért se fogadok el anyukádtól, csak tőled kérem a figyelmet, és engedelmességet. Ne akarj operettel, hát még operával kezdeni. Ez olyan, mint bármilyen sportoló edzés nélküli startja, bajnoki reménnyel.<<

Emlékezett vissza az akkor még fejhanggal természetesnek vélt szerelmes Annira, vagy Mascagni kórusával kísért Santuzza-próbára, érezte az idő vasfogának ellenálló pár hónappal azelőtti utcai próbájának sikerélményét.

Váltotta >>Az első édes szerelmes csókot feledni többé nem lehet<< Huszka dallamait >>Szálljon szív, hálaének az Úrhoz…<< Mascagni Húsvéti kórusának élén Santuzza.

Szinte szégyellte, hogy egy ifjú tehetségjelölt helyett a rég elásott maga vágyaival foglalkozott.

 

Beugrott a még pedagógusi évekbe kapaszkodó utolsó tanév, válása alatti extől érkező testi-lelki terror traumatitkolásának oldását jelentő szakkollégai segítség, egy-egy lukasóra áldozatával Józsi felismerése: >>Ha ráérsz, én a zeneteremben leszek, most gyakorolhatunk.<<

Mindketten tudták, ahogy másnak esetleg az élő testtel, állat szeretetével, együtt mozgásával adja ki magából a felesleges adrenalintöltetet[6], Karolánál az előadás fogadásának lehetősége, az adni képesség gyönyöre, az ének jelentette a stresszoldást[7].

Mire végighallgatta Szandi minden küldött Karaoki fájlját, a napot nyitó buszok elérhetőségén úgy is túl volt, nem érkezett volna be az iskolába előbb. Tudta, hogy aznap Raymond az ügyeletes, bízott benne, hogy egyetlen gyermek sem akar előbb belépni az iskolába, nem ráncigálja a kaput, ha nem érkezik be fél órával előbb. Úgyhogy visszalépett Szandi privi üzenő falára, és kivételesen nem törődve az egyre másra erősködő gépelési bakikkal, elküldte az első >>hallgasd meg vén anyád tanácsát, ha nem akarsz szenvedni<< sorait:

>>Eszményi mindegyik, ha nem ismernélek, nem hallanám ki a hangodat, nem hinném el, ne haragudj – olyan csodálatos! …. Kérlek, ne hagyd abba – Isten adta tehetséged van, kérlek, ÉLJ vele…! 16 évesen eldobtam egy lehetőséget. Tizenkét éve csodálkozott a kollégám, hogy harminc év után, napi 1-2 csomag cigivel … szopránom volt, előző éjszaka fogadtam meg, ha felkészít a sajátságos tanári búcsú napomra, leteszem a cigit. Most már tudod, miért nem cigizek. Neked se kellene…! Minden egyes szállal az Úrba döföl, átkodat szórod Rá, amiért adta Neked ezt az ajándékot! Nem tudod, mi mindenen mentem keresztül, sokáig igazságtalanságként érezve. Egyre inkább sejtem, tudom, visszaigazolják a dolgos, kitartó napjaim, hogy az ajándékom eldobásának következménye minden egyes átkozott napom, évem. Most már nem lehetek nagyközönség szórakoztatója, örömadója, de ha nyugdíjas otthonokba járhatok még hétvégenként ének, vers, próza (könyvemből részletek) előadójaként, már megköszönöm az Úr bocsánatát. Az adok-kapok morzsája érvényesül. Tiszta szívemből kívánom …, Te ne érezd így magad SOHA, ezért kérlek, ne dobd el magadtól a kapott ajándékot, amellyel ha élsz, magad és hallgatóságod felé is felelősséggel tartozol, viszont eszméletlen gyönyörben, boldogságban lesz részed! (három felejthetetlen fellépésem emlékeként mondom)<<[8]

Hogy a februári 5-10 fokos naponkénti hőmérséklet plusz-mínusz változás nyűgjét, no meg a hajnali vérfagyasztó csendet elviselje, Karola fülhallgatóra kapcsolta mobilját.

Mire a buszmegállóba ért, épp a híreket olvasta be a már megszokottnak számító, ki tudja, mikor lesz új, nem felvételről hallható hajnali műsor, csodafrekvencia összehoz minket hírszerkesztője.

 

„Reménytelen helyzetben van a fiatalok kétharmada. Mintegy 900000 húsz és harminckilenc év közötti lakik otthon a szüleivel, élettárs és gyerek nélkül. Ez a korosztály 30%-a. Közülük egy nagyvárosnyi, 300 ezer a harmincas korosztály. A Statisztikai Hivatal szakértője szerint a fiatalok nem kényelemből laknak otthon, hanem azért, mert nagyon kevés, vagy egyáltalán nincs munkájuk. Amíg a 20-24 éveseknél fele-fele a nemek aránya, az otthonélők esetében, 25 felett közel kétharmaduk, 35 éves kor felett pedig háromnegyedük férfi. A nőket valamelyest sürgeti a gyermekvállalás, ezért hamarabb lépnek. Az idő múlásával azonban a férfiaknak egyre nehezebb önállósodniuk. Az adatok szerint egy átlagos otthonélő férfi, aki kisebb településen lakik, nem magas presztízsű munkahelyen dolgozik, és kevésbé iskolázott, nehéz párt találnia.”[9]

 

„Sajnálom őket, hidd el Uram, noha ez is csak egy újabb üzletágnak, a társkereső vállalkozásoknak nyitotta a nem csekély bevételi lehetőséget. Nem beszélve a másik, tán fontosabb kérdésről: mi akkor most már ássuk el magunkat?” Bólogatott Karola, fel-le topogva. „Kátyúba került, vagy élből Csontváry magányával élők[10]. Ha már az életmunkája után mi vagyunk kiszolgáltatottak a fiatalok előtt, kik nem tudnak bennünket eltartani. Negyvenéves munkánk adóját, az addig állam bácsi kasszájába fizetett nyugdíjjárulékunkat felejtsük el lassan. Mert ugyebár ez nem egyfajta előrefizetés, takarékossága a természetesnek tartott munkaképesektől, hanem állampolgári kötelezettség. Vagyis még csak véletlenül se tévessze össze senki a banki tranzakcióval, a pénzének közbeni forgatásával, felhasználásával, még ha nap mint nap is hallhatjuk az ellenzéktől, mire is folynak el néha akár korrupció nélkül, csupán értelmetlenül százezrek, vagy épp milliárdok.*

A lényeg úgyis az marad, miért nem gondoskodtunk előre magunkról, egy olyan bankban gyűjtögetve a kis pénzünket, az addigi munkabércsökkentőnket felejtsük el. Ugyan, miről beszélünk itt? Szerinted csak a fiatalok jövője siralmas? Vagy ezzel pont azt üzeni a hírszerkesztő, hogy az idősek már ne is figyeljenek, hisz nekik már nem is lesz jövőjük? Tudod mit? Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, bármennyire is engedetlen lányodnak tartasz így. Inkább akármilyen bűnbocsánatot elfogadok az aplikációs[11] vagy milyen papodtól, ha esetleg a jót is tudja a magyar másolni, sikerül Gáboréknak is elérni a mobil gyóntatást.” Rándult az asszony szája.

-      Akkor most felszáll, vagy marad? – Tartotta nyitva az ajtót, a beérkező busz vezetője.

-      Jaj, bocsánat, és szép reggelt! – Lépett fel Karola az ónos esőben eséstől zoknival felcicomázott csizmájával a buszra.

-o-o-o-o-

-      Szervusz, Karola néni! – Koppantott a portásfülke ablakán, a még lent várakozó tanulók közt nem épp egyszerűen átevickélő Szandi. – Köszönöm a válaszodat. Nagyon aranyos vagy.

-      Szia, Szandikám! Viszontlátásra, további szép napot! – Engedte ki Karola a kicsinyétől buksi simi és puszi után búcsúzó apukát. – Remélem nem ijesztett meg a vehemens magyarázatom, csillagom – sikeredett hangosabbra a válasz. – Szia, Raymond! Szép napot neked is, Dénes! – Élvezhette Karola az egy főzet kávé hatását: küszöbön kopogtató hatodik ikszének fityiszt mutató megosztott figyelem, kora reggel. Nevette a nő, az anya, nagymama, nem utolsósorban lassan belülről még mindig pedagógus-portás a kolléga pavlovi erejét, a kicsik pikk-pakk felpattanását, az addigi álmosságot törölve, utolsó gyermeket is már a lépcsőfordulóban nézve.

-      Dehogyis, Karola néni! Nagyon jól esett, hogy ennyire foglalkozol velem. Nem is értem, miért gondolod erőszakosnak – mosolyogtatta meg az anyja korabeli kolleganőt Szandi, meggyőzve a látszatból ne ítélj, nem minden a külső aranyigazság telíthetetlen tárházáról – vele szemben.

-      Csak épp a DJ-k remekének fémjelzett, plasztikai sebészet kultusz után fül-orr-gégészek jövőjét[12] jelentő dübörgő zeneutánzatot kellett elviselnem előtte, órákon át. Hogy miért csak a gépzene bömbölésében tudják elkészíteni a vendég rendelését manapság a séfek, sose fogom megérteni. De ez most rólad, nem rólam szól. És hidd el, nem is emlékszem, mikor múlt el a fejfájásom. Az angolod mellett a hangod jobban elbűvölt, és ahogy írtam: használd ki, Szandikám ezt az égi ajándékot! Attól tartok, én túlságosan későn jelentkeztem, ill. fogadtam el tavaly a meghívást. A bünti évek alatt totál lerobbantam, nem hinném, hogy csak a zenei háttér hiánya miatt nem hívtak vissza az X-Faktorba. Pedig a zsűri női tagja „Ne hagyja abba a gyakorlást!” biztatása cefet energiát adott májusig. Még a programon kívüli … „Muszáj ezt? Nem, mégse.” Nyelte le az >>AA-s hajléktalan szállós hátteret is feledtette velem.<< gondolatsor-befejezést. Hisz hogy is magyarázhatta volna el a programon kívüli jelentését, hogy nem volt máshol hely, ezt a lehetőséget is csak a vezetőnőnek köszönhette, ki felmérte, hogy képtelen lenne Karola akár egy napot is az utcán tölteni, az addigi éjszakai menedékhelyeken szerzett tapasztalatai pedig már látványosan megtépázták az idegeit, őrölték identitását.

-      Micsoda? Nem értem. – lépett be a portára, Szandi.

-      Tudod – nézett körül, Karola, állt a fiatal takarítónő mellett. – A tavalyi tél ugyan nem volt ilyen hideg, mint a mostani, de már akkor is megtelt év végére majd’ minden hajléktalan …. – „Nem, nem, mégse.” Mosolygott röpke grimaszával Karola, a napot szemlátomást nehezen kezdő fiától búcsúzó papára. Bízott a portaüveg hangszigetelő erejében, hogy mégis elnyelte addigi szavait a kis üvegkuckója. Mert bármennyire is akkor és ott tudta volna, kellett volna elárulnia Szandinak, miért is tudja negyedszázados pedagógusi munka után örömmel végezni portási szolgálatát. Bármennyire is szeretné kifejteni a József Attila-i hiú reményt a szociális lakásokról, melyek hírét egy napig hallhatták a rádióban, olvasni már nem olvashatták a napilapokban, csak ácsoroghattak a szálló falaira kiakasztott félreérthető tájékoztatóért elnézést kérő plakátokat. Az ilyen és olyan paragrafusokra hivatkozó sorok láttán újra kezdték gyűjtögetni PET-es palackjukat[13], kukázgattak aluflakonokért zsákjaikkal, kik a reményt keltő gyűlés óta a lőréről is lemondtak a napi utcaseprés, szippantós és egyéb bűzös meló után.

Karola tisztában volt vele, hogy a frenetikus CSOK-program ugyanolyan látszatsegítség[14] - hisz csak a már milliós önerővel bírók vehetik igénybe –, mint annak idején a szociális lakások kacsahíre. Aminek lényegét inkább feledték a milliós fizetésekből sínylődők, a különböző adományok mellett, hisz a ködösítés mindig is csoda a nélkülözőnek. Hogy most ezért lett az illúzió tipikus példája a szerelem mellett még kiadó lakás max. negyvenezres bérleti díjjal, egy újabb, ki tudja, tán épp oktatási, de bármely szférában, kinek ismerőse, rokona tanulmányának témája lehetne. Persze, amiért majd napvilágra kerülése előtt, vagy anélkül is, felveheti a több százezres honoráriumát, családjának idei nyuszi ajándékaként.[15]

A miértek kereséséről szólt már az évtizednél is régebben kezdett írása. Először irodalmi pályázatokon novellák, majd azokból emberi értékek csökkenése, az erőszak és életvitel pokolra juttató házasságát bemutató könyvei. Egy, majd több kötetes regények, amelyekben a valóság-fikció turmixával ábrázolt megélt tényeket a valós információkat hírháttérként csatolta megannyiszor. Pedig az elején még nem tudta, hogy ő is megismeri az aluljárós élet fenyegetettségét. Csak azt tudta, hogy mindig is voltak, és lesznek, kiket ezek az emberek csak akkor érdeklik, ha érdekeiket szolgálhatják a valósnak mutatott látszatgondoskodás[16]. Hisz, mit tudnak ők a helyzetről, a helyzetet megélő emberek átalakulásáról. Arról, amikor a kiszolgáltatottság, a szégyen nem számít, csak fedél legyen az ember feje felett, ne raboljon egy kint töltött éjszaka négy-öt évet a hátralévő életből, ha egyáltalán túléli az éjszakát. De ezt nem árulhatta el, s főleg, nem akkor.

-      Hajléktalan? Ez borzalmas – csóválta fejét, Szandi.

-      Igen, együtt is éreztem velük, noha a minap hallottam, hogy egyre több a kora miatt embertársai figyelmére már nem számítható idős ember, ki saját kis fészkében fagy meg[17] - ült vissza Karola a székre, kerülve a lányánál is fiatalabb kolleganő tekintetét.

-      Hogy miket nem tudsz. Borzalmas. Maga a kiszolgáltatottság.

-      Ahogy mondod, Szandikám. Viszontlátásra – nyitotta az iskola kapuját, a gyermekétől már elbúcsúzó anyukának. – S ha tudnám is, milyen az, nem akarnék most emlékezni az érzésre – grimaszolt Karola, nagyon nem tetszett neki az egyre gyakrabban kell hazudnia tanulása. – Viszont azt tudom, hogy nem volt hely a Dózsán. Mármint erről szólt majd’ minden hír – pislogott a sánta kutyát maga mögött kereső. – Ideje korán beteltek a szállók[18], már csak egy-egy olyan helyen volt szabad ágy, ahova, ha beteszi az ember a lábát, a regisztráció egy életre megbélyegzi. Pedig addig azt se tudja, tudta, mit is jelent az AA.

-      Én se tudom, de bizony sokszor kerülünk ilyen ellentmondásba – használta ki a seprés, törölgetésmentes idejét, Szandi egy kis portafülke ablakának pucolásával. – Elfogadni olyan helyzetet, amihez nincs is semmi közünk, de akkor meg kell tennünk, mert abban a pillanatban csak az ránt ki slamasztikából.

-      Na, valahogy így. Köszönöm – nézett fel mosolyogva, Karola.

-      De mi köze ennek az X-Faktorhoz? – Kapta elő a söprűt, Szandi, észrevéve a beérkező jól nevelt, lábát szőnyegbe letörlő gyermek cipőjéről ledörzsölt sarat.

-      Hát az aktualitás, Szandikám – figyelte Karola a vékonyka takarítónő se perc alatti szőnyegtisztító, minimális porral járó, emeletre igyekvő gyerekekre, felfelé baktató kicsinyüket lentről figyelő szülőkre is figyelemmel végzett mozdulatait. – Egy úgynevezett munkásszállóra jelentkeztem – tette csuriba ujjait, Karola. – ahol öten voltunk ugyan egy szobában, három négyzetméteres kis személyes szférámat hamar megszoktam. Azért kerestem az albérletet. De a rosszban mindig megtalálva a jót, örültem, hogy rendszeresen próbálhattam, és még az írást se kellett abba hagyni.

-      Próbálhattál? – Dobta ki a koszos papírtörlőt, Szandi.

-      Igen. Schubert Áve Máriájával, az akkori karácsonyra készülő kis csoporthoz csatlakozhattam, viszont akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy valahol még bemutathatom az addig csak utcai gyakorlásokkal helyreigazított stílszerű dalocskámat.

-      Jaj, de érdekesen beszélsz, Karola néni. Érdekes, meghallgatlak, csak felmegyek, ellenőrzöm a vécéket – szedte kettesével a lépcsőket, Szandi. – És? Végül is melyik volt az a dalocska? – Érkezett vissza pár perc múlva. – Amit stílszerűnek …

-      Mi más, mint egy musicalbetét – fejezte be Karola a szülői kérések cetlikre rótt sztenogramjainak[19] füzetének napi teendőihez beírását.

-      Csak nem a Hegedűs a háztetőn-ből? – Ragyogott Szandi szeme.

-      Azt azért még nem próbáltam – ráncolta mosolyogva homlokát, Karola. – Tudod, már csak azért sem, mert az a bizonyos gazdagság, amit vár, a most nem tudom, kinek a tollából született tejesember, nem biztos, hogy pont engem keres. És ha megtalálna, tudnám fogadni.[20]

-      Ezt nem értem.

-      Jó, akkor így mondom: „Nem lehet boldogságot venni, / A szegény néha gazdagabb[21]

-      Ezt már hallottam.

-      Na, látod. Viszont nekem most más jelentené a boldogságot, még akkor is, ha ahhoz is pénz kell.

-      És micsoda, Karola néni?

-      „Nem kell más, csak egy albérlet, egy kis sufni, hol elférek[22] – Lepte meg a lefelé lépdelő ismert színészt, értette meg vele tán végérvényesen, ki is volt azon a reggelen primitív, amikor a doktornak mondott művész úr Karolában csak a kapunyitogató, hátsóját növesztő portást látta, primitívezte le szülők, diákok előtt. – Viszontlátásra, további szép napot! – ragyogott Karola szeme.

-      És milyen írást folytattál, Karola néni? – Fejezte be Szandi a napi takarítószer-összepakolást.

-      Nyertem is az akkori irodalmi pályázaton egy egyhavi szállásdíjat, ami az akkor még munkanélküli, csak alkalmiból kajáló, napidíjas mosogató időszakomban szuper volt. De megint jól elkanyarodtam, bocs. Iszol kávét? – Kortyolta ki Karola a csészéjében maradt utolsó csepp koffeinadagját, az üvegajtón át észrevett felső tagozatos pedagógusok érkezésének bejegyzése után.

-      Igen, mindjárt főzök, és hozok neked is. És az X-Faktoron mivel indultál? Jó reggelt! – Engedte előre a beérkező ügyeletes tanárt, Szandi.

-      Szép reggelt, már bent vagytok, menjetek csak – kacsintott Karola az együtt érkező tanerőknek.

-      Köszönjük, sziasztok! Jöhettek! – Oldotta a már földszinti zsibongást, éljen a pisztolyos, kardos játék, de Karola néni nem szereti feszültséget, a felfelé induló Balázs.

-      Tornazsák, kabát, mindent vigyetek, gyerekek! – Hajolt ki az ablakon, Karola. – Még amikor a művészelőadóira készültem – fordult Szandi felé –, hogy járhassak nyugdíjas otthonokba könyveimmel, vers- és énekrepertoárommal, a száz valahány CD-mből gépre töltöttem a Zsoldos trombitaszólóját. A 2006-os iskolazáráskor csináltam egy sajátságos tanári búcsút a szívemhez közel álló kollégáknak, abba építettem be a Gyertyafénykeringőt és a Csendet.

-      A Gyertya… - kereste Szandi a konyhakulcsot, Karolának bizonytalanságot jelezve.

-      Tuti, ismered: „Jut még eszedbe kedvesem a boldog ifjúság?”

-      Ja, ezt tudtam, hisz ballagáskor is énekeltük. Csak ezt kerestem – horgászta ki a portásablak csúszkájának mélyedésében lapuló ebédlő tárulj szezám kulcscsomót. – És a Csend, vagyis a Silenzio – lalázta a jól ismert dallamot, Szandi – csak a szövege…

-      „A csend, éji csend, magába rejt ezer csodát, most ez a csend maga a tágas nagyvilág”… Szép reggelt! – Nyitotta Karola a beérkező iskolatitkár elé tett jelentkezési ív lapjait.

-      Nektek is – mosolygott, Erika. – Készültök valamilyen ének…

-      Úgy is lehet mondani – feledkezett meg magáról ismét Karola, az iskolatitkár sokat mondó pillantásakor eszmélt, megint közbeszóltál modortalanság önmarcangolásával. – Próbálom rábeszélni Szandit, hogy jelentkezzen az idei X-Faktorba. Úgy láttam, mást is lehet jelölni. Ha most se jutok tovább, ezúttal már nem is bánnám, ha ezt a megismert csodahangot más is hallhatja – találkozott portás és takarító tenyere a portásfülke ablakán. Hogy ne kelljen életének bármely’ szakaszában Isten adta ajándék eldobásának önvádjával szembesülnie.

-      Ez nekem túl bonyolult, így kora reggeli kezdésre, lányok – fejezte be Erika a napi események, beérkező tanerők átfutásával egyéb programok memorizálását.

-      Nem is számít. Amúgy se mennék. Rettenetesen izgulós vagyok, elkap a pánik minden egyes fellépéskor. Esetleg egy videót készítek, ha eljutok odáig.

-      Úgy legyen! További szép napot! – Kapta fel táskáját a porta előtti székről, Erika. – Szép napot, Gábor!

-      Önöknek is – lépett az iskolába, a szemlátomást valakinek szívdobogtató, vérnyomásemelő lelkipásztor.

-      Na, én megyek a kicsikhez – nézett Szandi mosolyogva Erikára.

-      Épp akartam kérdezni, mi a helyzet a mosdókkal – örülhetett Karola a számok, logika okításának diplomájával iskolai munka- és oktatásügyek intézője reggeli mosolyának.

-      Minden rendben van, pár perce voltam fent – nyitotta a Karolának néha konyha, általában azért ebédlő ajtaját, Szandi. – De lehet, hogy megint úszik a vécé. mindjárt megyek, csak felteszek egy kávét. Figyeled majd, Karola néni?

-      Tudok valamiben segíteni? – Fordult Gáborhoz az iskolatitkár, a portás OK-ja közben.

-      Nem, köszönöm, Ivetthez jöttem, és… - lépett a portásfülkéhez, Gábor atya. – azt hiszem, Karival is van még egy kis egyeztetni valóm. De nem tartom fel, ne aggódjanak.

-      Én aztán egy percig se aggódtam, higgye el – biztatott Erika szeme, édes lágyan ölelt a hangja. – Akkor jó intézkedést, munkát mindenkinek.

-      Hát, Ivett meg is érkezett – sóhajtott Karola, gyűjtve homlokráncait a tanerő kolleganő és a férfi puszi adás-fogadásakor.

-      Ne haragudj, ha rosszkor…

-      Dehogyis, szervusz – ragyogott Ivett mosolya. – Ma menjetek nélkülem cigizni – engedte le lépcsőre lépésekor Balázst, és a nyílt titokként őrzött, tanár úrral együtt-egymásért próbájával néha nehezen viaskodó Annának. – Menjünk fel a tanáriba, Gábor?

-      Csókolom, Ivett néni! – Rohant a kicsik-nagyok lelkét-elméjét karbantartó, hittan-etika órákat tartó[23] tanárnőnek a beérkező alsó tagozatos.

-      Szervusz, csillagom! – Hajolt le Ivett a gyermekhez, megcsókolta buksiját, megsimogatta arcát. – Elköszöntél anyától?

-      Igen! – Hamarkodta el a választ, Ricsike.

-      És a táska, kisfiam? – Tartotta az anyukánál maradt kicsik munkazsákját, a korunk teherhordója. – Idáig elhoztam neki, hogy ne cipeljen vagy tíz kilót, de e nélkül…

-      Jaj, hát persze! – Perdült vissza a kisfiú, lendületében Gábornak esve.

-      Hoppá, hoppá – kapta el mosolyogva az egyensúlyát tévesztőt, az atya.

-      Elnézést – mosolygott az anyuka, került a hátizsák vissza, Ricsikére. – Na, indulj, nehogy késs az óráról.

-      Még nem fog, menj csak nyugodtan, Ricsike! – Mosolygott a felfele baktató gyermekre, Karola.

-      Viszontlátásra, Ivett néni, Karola néni, visz…

-      További szép napot! – Könnyített az ismeretlen tanerő szólításán vacilláló anyukának döntésében, nyitotta az iskola kapuját, Karola.

-      Akkor, jössz? – Indult felfele Ivett, várva Gábor követését.

-      Rendben. Ha gondolod, folytathatnák együtt… - értek a lépcsőfordulóhoz, láthatta Karola az üvegajtó tükörképében Ivett és Gábor emeletre érkezés felezőjét, hallotta az első szintre érkezést a kinek gyermekdedes, kinek csak tisztességet, illemet fogadónak tűnő gyermeki >>jó reggelt, Ivett néni és Gábor atya<<-t

A földszint majd hogy nem kongott a hirtelen ürességtől, Karola mély sóhajjal kezdte beírni az addig papírra jegyzett beérkezéseket a jelenléti ívre. Ivett nevénél maga se értette, de valahogy elkezdett előbb tirara-zni, végül mégis szöveggel folytatta:

>>Barátok nélkül kószál, / Ki tudja éjjel, hol jár? / Felétek látták nemrég, / Szemében fájó emlék….<<[24]

-      Szia, húsom! – Koppantott a portaasztalra, a pár perce fülke előtt álló Petra néni. – Hol a kulcs?

-      Jaj, a kávé! – Tépte fel Karola az ebédlő ajtaját.

-o-o-o-o-o-

Napközben párszor csatlakozott Gábor a frontérzékeny diákok egyre változatosabb kitöréseinek stresszét oldó kávézók, na jó, mondjuk ki: cigi szünetes nevelőkhöz. És persze, ahogy azt Murphy forgatókönyve már ideje korán megírta: Karolának ilyenkor tuti, valakivel épp bajuszt kellett akasztania. Ahogy a kicsik ebédeltetési nagyszünetében a földszinten helyet kapó nyolcadikosok egyik diákjával, ki segítőkészen a porta mellé, akadályként felállított széket a lépcső alatti mini raktárba akarta vinni, veszélyeztetve testi épségét.

-      Domi, hagyd azt a széket békében, engedd el, kérlek! – Biggyesztette kissé megkésve Karola azt a bizonyos kérést.

-      Azt mondta Karola néni, hogy engedd el – segített Szandi, a magát megmakacsoló, helyzetét, állapotát túljátszó bambuci képpel, porta ablakára tapasztott arccal, kezében tartott székkel álló fiúhoz szólva. – Pont azért van ott, hogy ne menjetek beljebb.

-      Azt mondtam, tedd le, Domi! – Hátrált a portában, Karola. Tudta, hogy semmi sem történhet, nincs mitől félnie, nem is félelmet, inkább dühöt érzett. Mérges volt szava erejének lenullázása miatt, de főképp magára, amiért az őt már rég kóstolgató kamasz a gyenge pontjánál megfogta, s míg valamit ki nem talál, el nem engedi. Amióta szintén egy nevelési szempontból Dominak ellentmondó, a srácot várakozásra késztető >>most nem<<-mel elutasította, ki akkor ráütött.

Karola akkor tudta, hogy ez a gyerek őt többé nem fogja bántani, hozzá nem fog érni, nagyon is megjegyezte az akkor osztály előtt kapott >>Fiam, most értél hozzám először és utoljára, ha nem akarod ezt az igazgatóval megbeszélni<< figyelmeztetést.

Tudta, hogy nem ezért fordult meg, akarta tovább vinni a széket.

-      Tedd le! – Zengett az egész épület, fagyott meg a levegő, szakadt meg a folyosón maradt, már ebéd utáni kicsik padra ugrálók, kisszéket rugdosók próba montázsa.

-      Hu, te szent egek! – Tapasztotta kezét mellkasára, Szandra, meredtek Karola ujjai a száján.

Habot a tortára a szék ledobása utáni >>Kurva anyádat!<< káromkodást követő osztályterem ajtajának becsapása jelentette.

Egyértelmű lehetett, hogy a rehabszünetet tartókat követő, lefelé baktató Gábor nem csupán az iskolatitkár csendes, határozott nyugalmat árasztó eligazítását hallotta.

Azt viszont nem tudhatta senki, hogy a délutáni papa-portásbeszélgetésnek is fültanúja volt.

-      Szép napot kívánok, apuka! Gyermekért jött, igaz?

-      Meg az osztályfőnök vár. Megbeszél…

-      Ja, Tót tanár úrhoz, igen – mosolygott Karola a fájdalmát titkolni akaró, két bottal felfelé induló szülőre.

-      Segíthetek?

-      Nem kell, köszönöm. Ennyi mozgás, önállóság kell. De köszönöm. Főleg a mosolyát, aranyos.

-      Köszönöm, ez természetes – melegítette Karolát a pillanatnyi szolireklám.

-      Addig jó. Jó, hogy mindig ilyen jókedvű – próbált fellépni az első lépcsőre a papa.

-      És ha nem? – Vett egy mély levegőt, Karola. – Embertársamnak a mosoly akkor is kijár, semmibe se kerül, higgye el! És tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja, minek terheljem az enyémmel?

-      Ahogy Lehár mondja? – Következett a második fok. – Azt hiszem, a Mosolyországban – fordult a férfi Karola felé.

-      Ha jól sejtem, erre gondol: „Lehet könny nélkül sírni, ha fáj a szív. De a fájdalmat titkolni kell…[25]

-      Igen. No, hát! – Csodálkozott a szülő.

-      De nem tartom fel, mindjárt vége az órának. Ha gondolja, felszólok a tanár úrhoz, hogy itt van.

-      Hagyja csak, tudja, hogy most jövök – folytatta útját a tán gyermeke ügye mellett máson is gondolkodó apuka.

-o-o-o-o-

-      Ennyire nem hiszel a boldogságban, Kari? – Hozta le ebéd utáni tálcáját, Gábor a konyhára.

-      Már fent takarít Petra néni, tedd csak ide – mutatott Karola a portaablak előtti pultra. – Egyébként, de.

-      De?

-      Igen, de. Pedig párszor kijátszották a szívem zárjának titkát. Tudod, sokan azt hiszik, túl naiv vagyok az élethez, épp ezért packázhatnak velem, kihasználhatják az emberszeretetemet is. Az adni képesség gyönyörérzetével nem számolnak. Mert ők már rég nem tudják, mit jelent a kapni kapzsi vágya nélküli adás öröme, netán gyönyöre.

-      Te most rólam beszélsz, Kari?

-      Rólad, Gábor? Ugyan már. Te csak felajánlottál nekem egy lehetőséget, amivel éltem, ill. nem kellőképpen éltem. Ha jól sejtem, karácsonykor szégyent is vallottál velem, vagyis …

-      Ez badarság, felesleges önmarcangolás, Kari.

-      Igen? Akkor miért hallgattál egész eddig? Miért van, hogy egyszer felbukkansz, adod nekem az újra életkezdés esélyét, aztán eltűnsz, semmire se számíthatok már a földi… - rebegtek az asszony pillái.

-      Azt hiszem, ezt nem itt kéne megbeszélnünk. Én meg végig azt hittem, azért nem hívsz, mert Gáborra vársz még mindig.

-      Gáborra? A druszádra? Ugyan már, atyám! Ha lazább is a református felekezet erkölcsi elvárása, már bocs a nyíltságomért, de még mindig tudom, hol a helyem. Korunk divatjának majmolása mindenáron, nem biztos, hogy nekem való. Hazudnék, ha azt mondanám, nem játszottam el pár könyvemben annak a bizonyos, nyitott ablakon át hallható kéjes extázisnak a megismerésével. De lezárva a másik dimenziós világomból visszatérő kis vagonom ajtaját, rájöttem: még ha nem is lennének köztünk azok az ikszek, miszerint általa is törlendő már a negyven feletti nő teljes értékű élete, még ha képes is lenne valóban a kölcsönös boldogságot, energiát adó együttlétre, akkor se érdemelne meg engem Horváth Gábor. Sok jót kaptam tőle, ő mentett meg valóban az első hajléktalan időszakomban az utcára kerüléstől, megannyiszor. De a vámot többszörösen beszedte már, lábtörlő ronggyal is különbül bánnak időnkénti reakcióját feledtem, mert tartom: ha valakit szeretek, a jó tulajdonságát többre tartom, söpröm vele a rosszat, netán rosszakat, ezért elfogadom olyannak, amilyen. Szőröstől-bőröstől, külseje helyett a belső értékekre figyelve.

-      Nem értem.

-      Nézd, távollévő kibeszélése nem az én kenyerem. Egyet elárulhatok, hisz ez rád is vonatkozik. Még ha másképp is látszik, azért nehezen fogadok be a szívembe embereket, ha igen, sok mindenre képes vagyok a szeretetemmel. De ha egymás után adja a nevetségessé tételem, a lejáratásom jelét, a játékszer voltam számára csupán üzenetét, bármennyire is fáj, bezárom a felém vezető kaput. Ahogy azzal se foglalkozom már, ki konkrétan tudomásomra adja: nincs szüksége rám. Szóval, hiszek a boldogságban, csak a kivel kérdéses már – grimaszolt, Karola. „Egyszer tettem kivételt, fiam apjával, hogy a testvéreknek egy apjuk legyen. Csak azért nem mondom, hogy nagy árat fizettem ezért, mert a testvérek most már törlik a kutyából nem lesz szalonna élő halottra őrlés átkát, érezhetem, hogy anya vagyok.” Zárta le időben az évtizednél is régebben kezdett sebnyalogatás zajos csapját, inkább magában folytatva a feldolgozáspróbát.

-      Pedig nincs is szebb, két összeillő embernél – mosolygott a már többször tapasztalt, fáradt szempár az asszonyra.

-      Ahogy Szécsi mondta, vagyis énekelte annak idején? „Két összeillő ember, fénylő, tágra nyíló szemmel, figyeld, elakad a hangunk, istenem, hát mi vagyunk…” [26]– ragyogott Karola tekintete, érezte a férfi lélektükrének vonzását.

-      Nocsak, nocsak, Karola néni. Újabb hódoló? – Figyelte a belépő szülő, a már lefelé slattyogó, majd kabátjával lépcsőkorlátot takarító Tomikát.

-      Kösz, Gábor bácsi. Vagyis atya – ugrott három lépcsőt, az atyát, portás nénit ijesztő mámorban úszó, Gábor mosolyától meghökkenő gyermek.

-      Atya? Ön Gábor atya? Ivett néni helyettese? – Került le a szülő fejéről, ki tudja, addig akarva-akaratlanul hagyott sapka.

-      Igen. Huszár Gábor – nyújtotta kezét a papának, a gyermeknek újabb meglepit zsákoló férfi. – De már látogatóként, nem órát tartani jöttem.

-      Egyfajta hospitálás? – Árulta el a szülő a témában jártasságát. – Köszönöm a segítséget. Nem is ismerünk Tomikára, amióta beszélt vele.

-      Csak azért ehhez ketten kellettünk – figyelte Gábor a gyermeket. – A beszélgetés csak rásegített a gyors eredményhez, higgye el. És ahogy hallom, jár is egykori edzőmhöz.

-      Igen. Ráadásul mindkét vonalon.

-      No, igen. A művészetterápia mellett épp időben jött az a kis testedzés – kacsintott az akrobatajelöltre, Gábor.

-      El sem hittük, hogy az a Huszár Tonchi milyen nyerő lesz nekünk. Nagyon megszerette a gyerek. Egyik nap a mostanság divatos jobb agyféltekés módszerrel rajzolni tanul, a másik nap mit tudom már, milyen harcművészet kóstolására visszük, de megéri.

-      Kouko-Kai karate – válaszolt, Gábor. – Örülök neki, ha ez a tapasztalatuk. Tonchi barátom, egykori edzőm a rajzban találta meg az agy kihasználatlan területének mozgósításával elérhető eredményt. Vannak nyelvoktató ismerőseim, kik ezzel a módszerrel próbálnak a hazai siralmas statisztikán javítani. [27]

-      A nyelvtanulással nincs gondunk. Talán, mert otthon eleve évente találkozunk a külföldön élő nagyikkal, nagynénikkel. Mi most a viselkedésében tapasztalható javulásnak örülünk nagyon. Sokkal nyugodtabb. Még ha nem is vihetnénk másik iskolába. És már nem is akarjuk.

-      Higgye el, innen is futhatnak be karriert az egykor deviánsnak tudott lurkók – juttatta Karola eszébe Gábor, a még portási pályafutása elején megismert, munkahelyének jelentő iskolából Színművészeti Egyetemre felvételt nyert leányzóval folytatott beszélgetést.

-       Ja. Na, nekünk már menni kell, gyere fiam! – Segítette gyermeke hátára a tíz-tizenöt kilós hátizsákos tananyagtárat. – Köszönés, fiam! – Szólt a kapun kifelé igyekvő fiúcskára az apuka.

-      Szervusztok.

-      Nem tegezve, te gyerek! – Csóválta fejét a szülő, mosolyát kissé ügyetlenül titkolva. – Köszönöm, Karola néni, Köszönöm, Gábor atya – csapódott az ajtó.

-o-o-o-o-

Pár óra múlva már Ivették is elhagyták az iskolát, amikor hallotta Karola a fent beszélgető Gábort.

-      Kézcsók a hölgyeknek!

-      Megy, Gábor atya? – Futott lefelé, előzte meg Gábort Szandi, az aktuális szemetes zsákjával.

-      Megyek. Egyedül vagy ma?

-      Dehogy is! Hisz a kicsiknél Petra néni takarít. Én most végeztem a nagyoknál, mindjárt megyek segíteni neki.

-      És a kolleganőd? Már rég hallottam róla.

-      Mert betegek a gyerekei, makacs az idei influenza.[28] De inkább maradjon otthon, mint fertőzzön minket is, mi meg vigyük haza a családunknak – lassította lépteit, tartva Gáborral az iramot, Szandi.

-      Nagyon igazad van. Azért tetszett, hogy te gondoltál Petra nénire is.

-      Ez természetes.

-      Sajnos nem mindenkinek. Van, ki csak saját magát tudja minden helyzetből kiemelni, addig ügyeskedik, forgatja a szavakat, amíg ő kerül a központba.

-      Hát igen, de aki nem tud védekezni, arról nem szeretek beszélni, Gábor atya.

-      Én ilyet nem is kértem, sőt. Roppant lenyűgöz, hogy ma nem te vagy az első, akitől ezt az életfilozófiát hallom. Tetszik. Jó kis csapat, ha mindenki így gondolkodik – állt a lépcsőkorlátnál, dilemmázva a le, vagy felfele irányon. – Az a furcsa, inkább érdekes számomra, hogy te azonnal kollégára gondoltál. És ezek szerint olyanra, aki nincs most itt.

-      Gábor atya, nagyon rafkós, hallja-e!

-      Ezt meg kell szoknod, Szandikám. Úgyhogy vigyázz csak, figyelj minden szavára, sőt, jobb, ha megtanulsz sakkozni, a sakkozók agyával gondolkodni – kezdett pakolászni, Karola.

-      Nocsak, nocsak – kacsintott, Gábor, a lefele lépés mellett döntve.

-      Szeretek sakkozni, a fiammal szoktam is – került a szemetes zsák készenlétbe, az ajtó elé. – Na, megyek fel, Petra nénihez – szedte Gábor mögött kettesével a lépcsőket a nagylány.

-      Hm. Nemrég még én is így nyargaltam – pislogott Karola, egy mélyről szívott levegőt lassan kiengedve. – Nem is tudtam, hogy ennyi órája van Ivettnek. Azt igen, hogy sokáig bent van, de hogy… - szedegette össze Karola a magának munkát teremtő portai adminisztráció lapjait, rámolta asztalkáját.

-      Nem helyettesítettem. Hallhattad az előbb… jó, egy-két órája, hogy ma csak bementem a csoportokba, ahol őt helyettesítettem. Hisz láttam, hogy még te is meglepődtél a szülő azonnali hospitálás…

-      Gábor, most miért is magyarázkodsz?

-      Kari, Kari. Kérdőre vonsz, próbálok válaszolni, ok-okozattal, hogy rád vártam. Hova mész most, ha végeztél? Gyakorolni?

-      Azt az utcán szoktam – került az utolsó toll is a helyére.

-      Télen? – Imitálta Gábor is a fontos ellenőrizni valóm van ebben az aktatáskában, figyelemmegosztást.

-      Hm – egyenesedett ki, Karola. – Mintha azt mondta volna nekem egy jó fülű egykori kántor, ma ékesszóló lelkipásztor, hogy …

-      Tudtam, hogy félreértettél. Csak azt nem, hogy még mindig duzzogsz. És pont a barátságot kockáztatod… - indult a nő felségterülete felé a férfi.

-      Barátságot, Gábor? – Engedte be hátrálás nélkül a nem csupán barátot munkahelyi személyes szférájába, Karola. – Neked csak… Vagyis…

-      Mi más lehetne, ha még mindig a volt kollégád, Zoli, vagy hogy is hívják után epekedsz. Vagy mégis Gábor? Horváth Gábor?

-      Az előbbi magyarázatom nem elég?

-      Valahogy valami nagyobb nyomot hagyott.

-      Valami? Micsoda?

-      Olvastam a Valentin napi versedet. És ha stílszerű akarok lenni, mondhatom, hogy: „Barátok nélkül kószál, ki tudja, éjjel hol jár?” – Lepte meg a leérkező Petra nénit is a portafülkéből kúszó baszbariton.

-      Édes Istenem, Gábor! Először is, azt a verset neked ajánlottam, te is H.G. monogramos vagy, nem neki. Másodsorban még a fejem is libabőrös. Ez csak álom, nem merek benne hinni.

-      Miben, te, te…

-      Nem hallhattad délelőtt, már fent voltatok! – Rebegett az asszony szeme, nyílt mosolyra, majd zárult grimaszra, szája.

-      Mit? – Takarta el a férfi a közben észrevett suli Joli Jokere, szupi munkaerőt, nehogy kizökkentse Karolát. Tudni akarta a színvallás boldogságát.

-      Ugyanezt énekeltem.

-      Csakhogy én … vagyis azt mondod… Kari, hisz mi már kinőttünk a gyerekkorból, a kamaszszerelemből.

-      Én is úgy tudtam, atyám. De hogy te milyen gyerek tudsz lenni, ezt nem hittem volna! – Ölelte át csukott szemmel Gábort, Karola. – Köszönöm – suttogta. – És akkor mit szólsz ahhoz, amivel beneveznék az idei X-Faktorba, csak a zenei háttér kellene – egyenesedett vissza, mire Petra néni csendben a konyhába ért

-      A Korda-szám?  Kinek üzennél? – Durcáskodott az akkor tuti, nem lelkipásztor.

-      Gábor, te tényleg nem értesz semmit, és nem ismered ezek szerint a nőket. Vagy én vagyok számodra rejtély. Hogy vágyakozhatnék ismeretlen után.

-      Hát ismeretlen vagyok? – Emlékezett vissza a férfi arra a karácsonyi éjszakára, amikor a nagycsaládnak mondott, tudott falucska házában kis híján megtörtént, amire mindketten vártak, vágytak.

-      „Hűvös a szád, de a csókod az ég. Kár lenne így búcsúzni még! Miért küldesz el? Közöttünk nincs vége még…” Hát ez illik a mi kapcsolatunkra? Nem inkább a „Virág nyílik a kertemben, kizöldülnek a fák. Vidámság van a lelkemben, hiszen indulok hozzád, tűzön át, vízen át…”?

-      Ezt még gyakorolhatod, Karolám, de nekem végeznem kéne a konyhán, ha el akarom érni a húszas vonatot – ijesztette meg a portásnőt, Petra néni.

-      Csak nyugalom, nyugalom – húzta végig kezét Karola vállán, karján, még Petra néninek is árulkodó eredménnyel, Gábor. – Befejeztük a fellépéspróbát, Petra nénit meg kiviszem az állomásra, amúgy is dolgom van a pályaudvaron.

-o-o-o-o-o-

Kit is érdekelt akkor, abban a fiatalságot visszahozó, nem csak a húszéveseké a világ örökslágert igazoló pillanatban, miért és milyen dolga van Huszár Gábornak a pályaudvaron. Miért is akarta volna tudni, hogy a balatoni leendő selfness szálló* konyháját szemléző Horváth Gáborral találkozik, tán végképp törölve minden féltékenységet magában.

Inkább raktározta az egymásután érkező szépet és jót, amivel amerikanizálódás nélkül is tiszta szívvel mondhatta a buszról leszállva:

-      Köszönöm, és további szép estét kívánok!

Otthon ugyan nem jelentett újdonságot a szanaszéjjel dobált táska, levetett ruhák, a zuhanyozóból csak nyitáskor érkező meleg víz; gyorsan letussolt, törölközés nélkül köntöst húzott, s úgy, ahogy volt, leült az idejében bekapcsolt laptopja elé.

Szerette volna látni Szandi bejelentkező pontocskáját, de igazság szerint még inkább Gáborét, a közösségi Messenger ablakában. Nem minden sikerülhet, egyik sem volt a listán. Lájkolta egymás után a hol idétlen, hol valóban vicces, hol látványosan bölcs megosztásokat, megnézte az addigi sajátjait. Sokáig nem érdekelte, hogy és miként érdemel ki maximum két-három tetszésindexet, míg a régebben bulvárlapok bevételét jelentő cikkekre emlékeztető megosztások alatt száz számra vonzották az érdeklődőket.

„Hát jó” – aktivizálta még egyszer a kezdő oldalt.

-      Mi jár a fejemben? – Mosolyogta idővonalának kérdését.

 

"Mi jár a fejemben? Olvasom a frenetikus bölcsességeket, próbálom elhinni a boldogság lényegét, miközben rájövök nap mint nap: az én >>legyen szép napja/éjszakája<< kívánságaim is tulajdonképpen egy pozitív látásvonzat reménye. Azért, addig szívből kívánom a képembe bámulónak, szinte pohár vízben is megfojtani akarónak -–ki azt hiszi, csak a cinizmusom mutogatja neki a fityiszt -, míg képes vagyok hinni Heltaiban. Míg elhiszem: ha később is, mint szeretném, de előbújik a nap a sötét, vagy ködfelhő mögül.

Előbb-utóbb visszaköszön a buszvezető ismét, ki már annyira elszokott az emberi hangtól, viselkedéstől, hogy a mentőket is azért nem hívja rám, ha elmebetegnek is tart, mert szorítja a menetidő, a ki tudja, mikor érkező újabb problémával küzdelem stressze.

Vagy ismét embernek érezhetem magam, amikor a napi üzleti, >>hajtani kell a munka megtartásáért<< görcstől tán nálamnál is fáradtabb fiatalember átadja a helyét. Pedig alig áll a lábán, egyik kezével laptopját is tartva kapaszkodik, a másikkal mobiljával egyeztetnie kell az esti családi programot asszonykájával, vagy épp anyósával. A a másik zsebében csipogva jelzi főnöke: nem felejtette el, éjjel-nappal szüksége van rá, azaz, ha még mindig meg akarja venni a húsvéti ajándékokat, megtartni íróasztalát, számít még az egyetemi évek támogatására, mondja le a hetek óta tervezett születésnapi meglepi koncertet/színházat, stb.

Akkor most melyik generáció is a veszélyeztetettebb?

Az egyik oldalon anyuci szendvicseit szemetesbe vágók, kik inkább egy kicsit többet lennének anyuval/apuval, mint titokban kidobálni, ennek-annak adni az aluljáróban lucullusinak tartott tripla hamikát. A másik oldalon pedig mélyszegénységben élő családok gyermekei, kik nem tudják, miért is élnek úgy, ahogy élnek, titokként kezelik a számukra szégyent, amit devianciával, vagy agresszióval lepleznek.

Vagy azok a kamaszok-fiatalok, kik inkább feledik Vörösmartyt, már évekkel előbb netezve építik a külföldi kapcsolatokat, ahol meg is élhetnek az itthon szerzett tudásanyaggal. Kérdéses, hogy melyik úton: az először még -–gyors gazdagodás reményében -–ilyen-olyan stiklik szabálysértéseivel, majd valaki mellett egyre mélyebbre süllyedve a mocsaras szegélyű pokolba, vagy egy tudatos stratégiával épp Óz csodás birodalmának határa felé vezetőre lépve.

Vagy azok a fiatal anyukák, kik éveken át őrlődnek a hajszolt napok miatti vetélésért, vagy épp önmarcangoló magzatgyilkosság miatt, hisz nem vállalhatnak egy szoba-konyhába még egy kis testvért, az egyre drágább edzéstől megfosztott, mostanában valahogy furcsán viselkedő nagyobb kérése ellenére. Akivel pár éve együtt tervezték az akkor még megvehetőnek gondolt telken épített lakásba születendő tesókat. "

-o-o-o-o-o-[29]

Míg Karola a valóság-fikció-reményvilágát élesztgette legújabb könyvében, várta Gábor jelentkezését. Örült a közeledő sí szünetnek, egyre sürgetőbbé vált a lakáskeresés eredménye. Nem nagyon akarta meglátogatni a szégyenét őrző balatoni falucska lakóját, inkább ő látta volna vendégül, vagy ami ennél is több, tán még éjszakára is befogadta volna Huszár Gábort, a férfit.

Nem is sejtette, hogy ennyi igazbarátja, vagyis vele együtt érző embertársa van. Örömmel olvasta a segítő kezet jelentő hirdetéseket, a hol nyilvános, hol privátoldalára érkező linkeket aktivizálva.

>>Köszönöm a segítséget.<< Küldte el, a tőle szokatlanul tömör választ.

>>Erre valók a barátok.<< Jelentkezett be se perc alatt az üzenet.

„Barátok?” Gondolkodott el, Karola. Mert azért a barátság fogalmával mindig csínján bánt, sose hitt a többes számú barátságban. Még az anya csak egy van életigazságot megdöntő civilizációs tények, esetek ellenére se módosította ezt az életelvét. Ahogy többre tartotta az igazbarátságot, mint a bármikor patinaőrlő szerelmi lángból született kapcsolatot.

Épp ezeken járt az agya, mentegetve a negyven-ötvenezres szobaajánlatoknál többet mondó hat számjegyű, nem egyszer kettessel, vagy hármassal kezdődő bérleti díjjal fémjelzett kiadó lakások hirdető oldalait[30], mikor megcsörrent a telefonja.

„Ez meg ki lehet? Akárki is, mindjárt nyolc óra, a híreket fel akarom venni, gyorsan végzünk.” Nyomta meg a hívást fogadó billentyűt. Végül is, ha nem is ismerte a jelzett számhoz tartozó tulajdonost, de legalább volt benne annyi kurázsi, hogy nem rejtette el, nem ismeretlenként kereste őt az esti órákban.

-      Szép estét, Huszár Karola. Miben segíthetek?

-      Az X-Faktortól vagyok … - mutatkozott be a kihangosított mobil.

-      Ezt nem hiszem el! – Visszhangozta a szoba, Karola gyönyörét.

-      Azért hívjuk, hogy megkérdezzük, idén is…

-      Mondom, nem hiszem, hittem eddig ezekben a csodákban, de most… Szóval, épp most készítem az idei jelentkezéshez gondolt promót. Már meg is írtam a repertoárlistát.

-      Igen?

-      Igen. Nem tudtam, hogy küldjem el a max.okostelefonnal készíthető felvételeket, de…

-      Mi az e-mail-címe?

-      Egy kicsit bonyolult, az írói nevem. Egyfajta anagramma. Viszont elküldhetem erre a mobilszámra.

-      Rendben, vár… De tudja mit? Énekelne addig is valamit?

-      Most? Mobilba?

-      Igen.

-      Na, jó. Mit is. Népdal? – Kapta le az asztalról pár napja összeállított, műfajonként tíz-tizenöt dalból csak hármat-hármat hagyott lapot.

-      Lehet.

-      „Erdő-erdő, de magas a teteje. / Jaj de régen lehullott a levele[31]– élvezte Karola az ágyban ülő, adhoch nyitás ellenére sikeredett, tisztának érzett magányvallomás dallamívét.

-      Ez jó. Esetleg van más is?

-      Akkor … egy musicalből. Ami most nagyon is aktuális: „Nem kell más, csak egy albérlet…” – Evickélt a 2017-es tehetségkutatóba jelentkező nő a hamis hangcsapdák között.

-      Jó, jó, ennyi elég, köszönöm. Várjuk akkor az e-mailcímet.

-      Köszönöm, szép éjszakát! – nyomta ki Karola remegő kézzel a mobilt.

Azonnal elküldte az e-mail címét, szép éjszakát kívánó zárással.

Nem is tudta, kivel ossza meg hirtelen a szétroppantónak érző örömét. Maradva a kellemeset a hasznossal elvet, elsőként az igazgatónőnek írt, hogy sürgetés nélkül, de indokát figyelembe véve elnyerhesse a promóció küldéséhez hozzájárulását.

Miután az iskolai, munkahelyi megélt pillanatokat név nélkül rögzítette, a továbbításnak munkáltatója nemcsak hogy nem látta akadályát, de még nem is értette, mit is akar tőle.

A levelet örömmel olvasó hol portás, hol írónő, a nap egy-egy órájában isteni adományát bizonyítani akaró X-Faktorba jelentkező nőt a mobiljának újabb SMS-üzenetének csipogása zökkentette ki.

Karola kétszer is elolvasta az üzenetet. Egyik oldalról boldogság telítette el, a másikról nem értette. Nem értette a negédes hangvételt. Igaz, az előző évi megkeresésben is kedves volt vele a szervező, emberségen is túlmutató a női zsűritag biztatása, de egyik se minősítette a hangját.

Azért jó volt úszni az elismerésben, ennek élményével írta meg válaszát az igazgatónőnek. Gyermekeit nem akarta az unokák lefektetésének ideje alatt olyan mesével zavarni, amiben tán ők maguk sem hittek, noha Erika lánya már az első jelzésre osztozott vele örömében.

Ezt viszont nem akarta fokozni. Barbarának is írt, ki szintén a sok baj után végre jó is érhet örömét jelző smile-val válaszolt.

Végül, folytatva „Boldogság pillanata” esti levelét, zárta a nyáron megismert, emberi érzéseket nagyon ismerő, mégis tisztán látni képes vezetőnőnek írt levelét:

„Az előbb kaptam választ az SMS-emre (kérték az e-mailcímemet a telefonos meghallgatásom után: az Erdő-erdő népdal első strófáját, majd a My Fair Lady Elisa dalának eleje ugrott be), holnap visszatérnek részletesebben a kérdésre, ma már késő van - idézem, nem túlzok: "Tisztelt H…. holnap választ adunk, mert már késő van, további szép estét... Stop Szép hangja van tényleg."

Isteni érzés, lefekvés előtt! Még csodásabb volna, ha igaz is volna, és végre adhatnék másoknak is abból, amit kaptam az Úrtól - ismét érezve általa az adásképesség gyönyörét! :-)

Elnézést, tudom, ez így éjszakára sok, csak ne legyen sokk! Úgyhogy tényleg befejezem :-)

Üdvözlettel:”

Írta alá a levelet, és továbbította, mielőtt meggondolja magát.

Épp készült elnyújtózni a boldogság mámorában, mikor újból jelzett a mobilja.

„A fenébe, megint megtelt a tárhely. Ki kellene már törölni a felesleges üzeneteket. Ezt a telefont is tőletek kaptam, Gábor. Az okost is, ezt is. Mennyi emlék tőletek, amiktől rég meg kellett volna szabadulnom. A múltat el kell engedni, főleg, ha már mocsok is rászáll a csupa szép emlékre.”

Nullázta le, vált enyészetté pár SMS.

>>Uto irat uborka<<[32] Került elő a várakozó üzenet.

Ezért se értette a következő csipogást.

„Mi a fene? Már egy csomót töröltem. Miért nem fogadja ezt be? Vagy jött volna még?” Ítélt halálra még egy-két múltemléket, amivel emlékeztette magát egy valamikor megírandó >>hogyan és miként élj, hogy boldog légy<< novellapályázatnál, ami végre kiráncigálja a süllyedő könyvkiadóknál is rémesebb érdemtelenségből.

Épp a korát igazoló oktatási eredménytelenség, vagy digitalizáció kérdőjeleit mutató helyesírási bakin gondolkodott el, amikor mobilja teret adott a következő SMS-nek:

>>Bocsánat, kft.<<

-      Micsoda? – Pislogott, Karola, a pár perce érzett örömremegését egy teljesen más, a csalódás, felismerés nyilallásának fájdalmával préselt könnyekkel.

-o-o-o-o-o-o

Karola épp a könyve zárásához gyűjtötte a februári emberi értékeket őrző-védő, vagy épp csökkentésére ösztökélő gazdasági-társadalmi híreket rejtő cikkeket, amikor megcsörrent a mobilja.

Már gyakorlata volt a kihangosításban, rájött, hogy így kevésbé esik bele a >>ha én kiabálok, biztos jobban értem, engem jobban értenek<< általános telekommunikációs hibába.

-      Huszár Karola, miben segíthetek? – Egészítette ki lakonikus nyitást, egy kis szarkazmussal alátámasztva. [33]

-      Nocsak. Már semmiféle szép nap kívánság? – Vált egyértelművé a nagyon is ismerős telefonszámról hívó hangja.

-      Azt csakis őszintén teszem. Amikor én is határozottan érzem a közeledtét, közelségét.

-      Nem is érdekel, ki vagyok?

-      Lehet, hogy kivagy, fárasztó lehet másokkal játszani, végül is feletted se áll meg az idő, főnök. Vagyis egykori főnök.

-      Mi a fene bajod van?

-      Nekem, bajom? Ugyan már, Gábor. Mi bajom lehetne azzal a férfivel, kiért tán még most is lehoznám a csillagokat az égről, hacsak időben nem figyelmeztetnek a megannyi mások előtti megaláztatások, noha sikerült mindig kimagyarázni azzal a bizonyos, te érted történt jó szándékkal. És bizonyára hálátlannak tartasz azért is, mert képtelen vagyok elfelejteni az újra és újra ráébredését: mi soha nem is voltunk barátok, bármennyire is szépen hangzott az a bizonyos >>bárcsak mindenkinek ilyen barátja lenne<< első elszólásod. Míg nálatok, szüleidnél laktam, végig ez éltetett, ezért nem csináltam hülyeséget, amikor szembesültem egyik-másik családi traumámmal.

-      Látom, rossz napod van.

-      Rossz napom? Ugyan mitől is lenne? Hisz hülyét csináltam magamból a lányom előtt, gondolom Barbaráról, Barbarától már tudod, hogy előtte is, mert az tuti, hogy nem vele röhögve hallgattátok az X-Faktoros beszélgetést.

-      Kari, állj, állj! Gábortól hallottam legutóbb az X-Faktoros lendületedről. Még…

-      Szóval ő is benne van?! – Esett ki szerepéből, Karola. – Ez már tényleg sok nekem. Nem, nem akarlak se látni, se hallani benneteket soha többé! – Vágta a szoba sarkába moblját. Hogy csak a kihangosítást szüntette meg, a hívást nem, honnan is sejthette.

Ezért se szégyellte a következő dühkitörését, az Úr káromlását, a világ összes ipszilonjának elátkozását, aki még egyszer elhiteti vele, hogy létezik őszinte szerelem.

>>Anyuci! Jelentkezz, 2 jó hírem is van! De lehet, hogy 3<< Fedezte fel a kis >>megbolondulok, azért se kezdek se cigizni, se inni<< műsora végén szemét homályosító könny törlésekor Erika üzenetének kijelzését.

Belépett a közösségi rendszerbe, megírta lányának, hogy nem találja, nem is akarja megkeresni a falhoz csapott mobilt.

-o-o-o-o-o-o

-      Kari, nyisd ki, kérlek! – Kopogott ablakon, majd ajtón, Huszár Gábor.

-      Hagyd a fenébe, semmi értelme. Ismerem már ennyire. Ha itthon lenne, égne a villany. Később sötétedik, de hat körül egyik pillanatról a másikra.

-      És ha történt vele valami?

-      Vele? Soha. Előbb írja ki a baját versben, vagy egy újabb könyvében, mint végezzen magával.

-      Csak ne olyan hangosan, hátha hallja, és már csak azért is.

-      Te magad mondtad, mennyire meglepett az őszintének mutatkozó hite.

-      És a káromlás, amit te hallottál?

-      Fejezzétek már be, fiúk! – Nyitotta ki az ajtót, Karola. – Nem hiszem, hogy ez lenne a következő magyar Oscar témája*. Viszont amíg itt lakom…

-      Hát épp erről van szó. Beengedsz ak…

-      Ki is állja el az utatokat? Ja – jött rá Karola, hogy már nem az a tavalyi ötven-egykét kilós nő, jobban betelíti a mosógép és mosogató közti szabad teret. – Parancsoljatok, takarítani nem kell.

-      Megszoktam, tőled már nem zavar – lépett a lakásba, Horváth Gábor.

-      Én viszont nem ezt szoktam meg, Kari – húzta az orrát, Huszár Gábor. – Igaz, még nem voltam itt, de…

-      De nem gondoltad volna rólam. Rólam, aki nem nyugodtam egyik lakásban se, ahova meghívtak minket, míg nem segíthettem valamilyen háztartási dologban.

-      Pontosan…

-      Na, jó, rátérnénk a lényegre? – Nézett azért körül, Horvát Gábor. – Használod is őket? – Mutatott a szobában pár hete árválkodó edzőgépekre.

-      Amióta gyulladásban van a térdem, nem tudom a pontos diagnózist, nem merek kockáztatni. Jelentkeztem volna az 50+ akciós ultrahangos vizsgálatra*, de aztán rájöttem, nem sok értelme van. Már a fizetős egészségügyi ellátásban is vagy meggyógyul, vagy bekrepál a beteg, mire sorra kerülne*. Most már csupán a paraszolvencia fogadása más. Ha van egyáltalán*.

-      No, igen, Kari, viszont mi nem ezért jöttünk.

-      Igen, sejtem, miért. Csupán válaszoltam volt főnökömnek egy kérdésére. Vagy elég lett volna ennyi? : Csak az általános mozgás.

-      Lehet – pakolta át Horváth Gábor az egyik hokedliről az asztalra készített, lavórba gyűjtött mosatlan edényeket.

-      De gyertek, ott le lehet ülni – nyitotta az ajtót, Karola.

-      Na, ez már hasonlít is a lakószobára.

-      De csak azért, mert kezdek pakolni. Hamarosan költözöm.  A lányom segít. Három jó hírről írt, de a telefonban csak egyről beszélt. A költözési lehetőségről. Azt mondta, a többit hallgassam meg tőletek.

-      Na, jó, erre én nem érek rá, Gábor.

-      Csak ne olyan hevesen, druszám! – Ült az ágyra, Huszár Gábor.

-      Rendben, de essünk már túl rajta – árulta el magát, Horvát Gábor. Nem számított, hogy érti, vagy sejti-e Karola, mi is zavarja, viszont azok az évek, amiket együtt megéltek, annál többet jelentettek számára, mint az őt megannyiszor átverő, saját zsebükre dolgozó, állítólagosan hűséges kollégák, barátok.

-      A lényeget elmondtam a telefonban, Gábor. Nem játszottam az érzéseiddel soha. Nem fricskáztam meg egyetlen újrakezdési vállalkozásodat, pedig te magad is rájöttél: megint csak a sajátod, sőt szüleid vagyonkájával packázol, játszadozol, kergeted az álmaidat.

-      Kari, ne így – csóválta fejét, Huszár Gábor.

-      Azok nem csak álmok, ha épp tudni akarod.

-      Nem, valóban. Megmutattad mindig, hogy te mit tudsz, mire vagy képes! De újra és újra beleestél ugyanabba hibádba: mindig mindenkinek, mindent elmondtál, a leges legerősebb hétpecsétes titkodba is olyanokat avattál be, kiket nem lett volna szabad. Akikben meg bízhattál volna, csak lejárattad, lepattintottad…

-      Azért nem mindenkit – ült le Huszár Gábor mellé, Horvát Gábor.

-      Azt mondod, fő… vagyis, Gábor, hogy azok nem álmok, amik mellé most egy lelkipásztort, vele egy turistaparadicsomnak betudható magyar tengerparti falucska lakosait is állíthattad. Ki tudja, még kikkel… De az én álmom, ami nem épp anyagiakon alapszik, szintén vannak…

-      Jó, jó, jó, igazad van, Karola, értsd már meg! – Veszítette el türelmét, kapta elő cigijét, Gábor. – Szabad?

-      Nem szoktam, de ha kinyitod az ablakot, odaállva tán… - keresett Karola egy hamutálnak kinevezett dunsztos üvegtetőt.

-      A lényeg, hogy Gabesz telóját ellopták a minap. Csak most kapta vissza – került elő a drusza lelkipásztor zsebéből egy cetli, >>Bocs, nállam maratt, egy kicsit használtuk<< , szemet, jó érzést, főleg helyesírást kaszaboló kaparással.

-      Ezután bírtuk szóra Barbarát, ki elmondta a sejtésedet.

-      Próbáltalak megnyugtatni, azért hívtalak.

-      Jó, kezd már összeállni a kép, de… - állította le magyarázat zárását, Karola mobilcsöngése.

-      Halhatatlan kis teló? – Oldotta Kriszta feszültségét Horváth Gábor baritonja mellett a már jól ismert, annyi éjen, nappalon át hiányolt szeme sarkában játszó kis huncut bazsaly.

-      Egy pill – intett Karola vendégeinek. – Halló, szép estét, vagy délutánt. Huszár Karola vagyok, miben segíthetek? … Tessék? … - sápadt el a nő, esett ki kezéből a kis készülék.

-      Ne már! Halló, ki az? – Üvöltött a földről felkapott mobilba, Horvát Gábor. – Micsoda? X-Faktor? Tudja, kivel szórakozzon! – Adta át a kinyomott készüléket Huszár Gábornak, öntött az eszelősen fejét csóváló Karolának egy pohár vizet, az asztal alatt sorakozó flakonok egyikéből.

-      És ha ez most tényleg az életem uccsó esélye volt?

-      Azt mindjárt meg tudom, és teszek róla, hogy akkor ott legyél a castingon – kacsintott, Gábor, egy harmadik mobillal a kezében kisietve a lakásból. – Hi, tesó! Most nekem kellene…

 

Folytatás a következő fejezetben



[1] Lementett cikkek közül megkeresni, tételmondattal szteroidismertető

[2] https://www.google.hu/webhp?sourceid=chrome-instant&ion=1&espv=2&ie=UTF-8#q=szteroiddal+el%C3%A9rt+versenyeredm%C3%A9nyek&*

[3] Music FM 170203-i Hírekből idézet a könyvben

[4] „A következő tíz évben hárommilliárd dollárral támogatja az alapkutatást Mark Zuckerberg és felesége, Priscilla Chan, hogy a 21. század végére fel lehessen számolni a betegségeket a világon.” Forrás: http://ujszo.com/online/panorama/2016/09/22/zuckerberg-a-szazad-vegere-leszamolna-az-osszes-betegseggel / https://www.google.hu/webhp?sourceid=chrome-instant&ion=1&espv=2&ie=UTF-8#q=zuckerberg+adom%C3%A1ny

[5] Szerző MusicFM Hírek felvételének dokumentuma a könyvben

[6] https://www.google.hu/webhp?sourceid=chrome-instant&ion=1&espv=2&ie=UTF-8#q=lovagl%C3%A1s+gy%C3%B3gy%C3%ADt%C3%B3+hat%C3%A1sa

[7] https://www.google.hu/webhp?sourceid=chrome-instant&ion=1&espv=2&ie=UTF-8#q=az+%C3%A9nek+gy%C3%B3gy%C3%ADt%C3%B3+hat%C3%A1sa

[8] Szerző köszöni M.Sz. kolleganőjének a privátlevelezésük közzétételéhez adott hozzájárulását, a valóság-fikcióban ecsetelt tehetség kibontakozását kívánva.

[9] Forrás: Music FM 2017. 02. 09-i Hírek

[10]Csontváry Kosztka Tivadar (eredetileg Kosztka Mihály Tivadar;Kisszeben1853július 5.[1] – BudapestKrisztinaváros1919június 20.[2]) magyar festőművész. Okleveles gyógyszerészként jogot is hallgatott, de kiemelkedőt a magyar festészetben alkotott. Magányos festő volt, akit magyar kortársai nem értettek meg, és csak halála után ismerték fel jelentőségét.” Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Csontv%C3%A1ry_Kosztka_Tivadar

[11] Könyvben a MusicFM Hírekből témára vonatkozó (online pap) információ

[12] Könyvben tételmondattal beszúrt cikkrészletek az egyre rosszabb, gyengébb a fiatalok hallásáról.

[13] Műanyag flakonok, melyeket az üvegvisszaváltók préselve, 1Ft/db áron megvásároln(t)ak – szerző.

[14] „Megjött a tél, újra előkerült az utcai hajléktalanság kérdése. A politikusok vissza-visszatérő mantrája, hogy az ellátórendszer gondjai lényegében megoldottak, aki ennek ellenére sem akar bevonulni, az ellen joggal lehet rendészeti eszközökkel fellépni. A tényleges számok ehhez képest merőben mást mutatnak, 30 ezer hajléktalanra jut nagyjából 10 ezer férőhely, ráadásul a hajléktalanságra fordított erőforrásoknál hatványozottan jelentkezik a budapesti vízfej problémája, holott több vidéki városban rosszabb a helyzet. A legnagyobb baj, hogy nincs út a hajléktalan-létből a bérlő-létbe, és ezt a lépcsőt egyelőre szinte kizárólag kicsi civil szervezetek próbálják megteremteni, míg a hasonló állami program drága és csak keveseknek szól, az uniós pályázatokból pedig pont a legalkalmasabb jelölteket zárnák ki.” Forrás: http://index.hu/gazdasag/2016/12/04/hajlektalanok_budapesten_videken_aluljaro_lakhatas/

[16] „Az önkormányzati tulajdonú lakásokról akkor szoktunk hallani, ha kiderül, hogy ilyenekben politikusok vagy a barátaik laknak, vagy ezeket az önkormányzat áron alul eladja (politikusoknak vagy barátoknak), netán éppen kilakoltat belőle egy családot (nem politikust vagy barátot). Legutóbb pedig a mindent letaroló kvótakampány hajrájában került elő a téma, amikor a csepeli polgármester arról beszélt, hogy a betelepített migránsok ki fogják fúrni ezekből a lakásokból a most ott lakókat. Arról viszont, hogy pontosan mennyi ilyen lakás van Budapesten, ezek milyen állapotban vannak és mit kezdenek velük az önkormányzatok, arról ritkán lehet olvasni. Most kikértük az összes budapesti önkormányzattól a vonatkozó adatokat, amikből kiderül: több ezer üres lakásra költenek százmilliókat az önkormányzatok, és hogy elég nagy lenne az igény az ilyen lakásokra, amikből közben egyre kevesebb van.” Forrás: http://index.hu/gazdasag/2016/10/14/szazmilliok_mennek_el_ures_lakasokra/

[17] „Száz körül jár a fagyhalál áldozatainak száma – tudatta a Magyar Szociális Fórum (MSZF) vasárnapi gyorsjelentésében. A szélsőségesen hideg időről Czibere Károly szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár is nyilatkozott. Közlése szerint az elmúlt két napban nem érkeztek hírek kihűléses esetekről, vasárnap reggel azonban két holttestet is találtak egy zuglói telken, a nő és a férfi vélhetően halálra fagyott a hidegben. Ujhelyi István szokásos vasárnapi nyílt levelében felszólította az Orbán-kormányt, hogy hagyjon fel az embertelenséggel és azonnal csökkentse a tűzifa árát, a rekordhideg miatt ugyanis egyre többen fagynak meg otthonaikban. A rendőrséget szombaton számos esetben riasztották kihűlés közeli áldozatok miatt, akik saját otthonukban fagyoskodtak.” Forrás: http://nepszava.hu/cikk/1117047-szaz-korul-jar-a-fagyhalal-aldozatainak-szama-de-az-allam-ezt-maskent-latja / https://www.google.hu/webhp?sourceid=chrome-instant&ion=1&espv=2&ie=UTF-8#q=egyre+t%C3%B6bben+fagynak+meg+otthonukban

[18] http://xvmedia.hu/megteltek-hajlektalanszallok-de-befogadjak-raszorulokat/

[19] Gyorsírás (Forrás: Képesített gyors- és gépírástanító szerző kiegészítése)

[20] „A Hegedűs a háztetőn (eredet cím: Fiddler on the Roof) egész estés, Oscar-díjas amerikai zenés film, amelyet 1971-ben mutattak be. A Sólem Aléchem Tóbiás, a tejesember című regénye alapján 1964-ben New Yorkban bemutatott, majd világszerte nagy sikerrel játszott, azonos című musical filmváltozata.” Forrás: hu.wikipedia.org

[22] My Fair Lady – Elisa dalából – szerző ismerete szerinti idézettel.

[23] A 2016/17. tanévben már az állami iskolák 1-8. évfolyamára terjed ki a kötelező etikaoktatás, így a hit- és erkölcstan választásának a lehetősége. (2016. szeptember 1-jével az erkölcstan tantárgymegnevezése etikára változott.) A következő tanévben a 4. évfolyamosoknak tehát már nem kell újólag jelentkezniük a hit- és erkölcstanoktatásra.” Forrás: http://www.reformatus.hu/nyitooldali/hittan/mutat/a-valaszthato-hit--es-erkolcstan-szervezesenek-15-lepese-2017/

[24] Koós János slágeréből, szerző ismeretét zeneszoveg.hu oldalról ellenőrizve, visszaigazolva.

[25] Szerző ismerete szerinti Lehár-operett dalbetét szövege, Honthy Hanna előadásában szereplő videóanyagról (forrás: https://www.youtube.com/watch?v=rMw_pFpJNcM ) ellenőrizve.

[26] Szerző ismerete szerint, Szécsi Pál slágeréből, http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/5584/szecsi-pal/ket-osszeillo-ember-zeneszoveg.html, oldalon ellenőrizve

[27] 2017. 02. 24-i 13órás MusicFM H-ből (könyvben idézve)

[28] Könyvben szerző g-mailemen az idevonatkozó infóból idézet

[29] A következő jelenetsor első jelenetének valóságához tartozó szereplők hozzájárulását kérő levelezést szerző nem tartotta szükségesnek, személyi jogok sértése vitatható.

[30] Könyvben itt az ingatlanárakra vonatkozó legújabb Hír/cikk tételmondatai olvashatók.

[31] Szerző ismerete szerinti szöveg.

[32] Valósághű, szándékosan hibásan hagyott, SMS-idézet.

[33] lakonikus=tömör, szarkazmus=keserű, maró gúny (szerzői ismeret, wikipedia.org ellenőrzéssel kiegészítve)